A második fizikoterápiás foglalkozáson engedélyt kaptam arra, hogy az elmaradó kardióedzéseket biciklizéssel pótoljam. Elvileg ez nem árthat. Az örömhírre ahogy hazaértem egyből tekertem is egy órát a szobabiciklin. Aztán másnap még egyet. Harmadnap már jó idő volt, így irány a szabad. Mivel autók között nem volt kedvem tekerni, így a jól bejáratott és ismert stadion körüli parkban és a parkolókban tekertem picivel több mint egy órát. A lelkemnek és a szívemnek jót tett, de a lábamnak nem annyira. Estére rendesen megfájdult az achilleuszom. Ezek szerint ez a csoda is három napig tartott. Ez nagyon nem jó hír, így úgy döntöttem, hogy a fene ott eszi, ennyit nem ér meg a biciklizés. Marad a pihentetés amíg el nem kezdjük a gyaloglásos és futásos terhelést, majd talán két hét múlva. Ez nem tesz túl jót a zsírpárnáknak, úgyhogy picit jobban oda kell figyelnem, hogy mit eszem. 

Az otthoni gyakorlatokat természetesen minden nap csinálom. Ahogy a nagykönyvben meg van írva, napi 3 gumis gyakorlat, kétszeri achilleuszerősítés  és délután az egyensúlyozások. Ez már kezd profi szinten menni. Egy lábon csukott szemmel sima talajon már meg tudok maradni 1 percet. Könnyűnek hangzik, pedig eszméletlen nehéz.  A balance boardos kétlábos csukott szem viszont még mindig csak pár másodpercig megy. Az már nagy előrelépés viszont, hogy két lábon is stabilan meg tudok maradni, illetve elég nehéz kimozdítani az egyensúlyomból.

A hétfői fizikoterápia egy baleksággal kezdődött. Rossz időpontra mentem. Szerencsére nem elkéstem, hanem fél órával előbb értem oda, így a foglalkozás nem veszett el, csupán többet vártam rá a szokásosnál. Megkaptam ma is az áramot, meg a gumis gyakorlatokat. Mondták, hogy érezhetően javultam, és csak folytassam otthon is. A bicikli utáni achilleuszfájdalmamat viszont furának tartották, elvileg ennyitől nem szabadna éreznem. Egyetértettek vele, hogy nem erőltettem. Két új gyakorlatot is csináltunk a végére. Először szimulált futást, ami abból állt, hogy egy puhább fellépőre kellett a bal lábbal fellépnem, majd a másikkal le, de sarokra érkezve, mintha futnék. Aztán vissza. Ezt ismételni kb 1 percig, majd lábcsere. Nem gondoltam, hogy a rehabilitáció fárasztó is tud lenni, de a végére picit kezdtem lihegni. Befejezésnek, mint hab a tortán: ugrálás. Ráálltam erre a puha fellépőre, majd felugrottam és a sarkamra kellett érkeznem. Ezt 15-ször, aztán rövid pihenő után még egyszer. Ezzel be is fejeztük a mai terápiát. A jó hír, hogy elfáradtam és a lábam sem fájt utána. 

A következő napokban az utolsó gyakorlatokat is bőszen csináltam otthon is, illetve elkezdtem gyalogolni. Ez annyit jelent, hogy nem biciklivel mentem dolgozni, hanem gyalog, de kerülővel. Ezzel napi szinten sikerül kb 1 óra gyaloglást összehoznom és azt gondoltam hogy jót tesz. Hát nem tett. 3 nap lelkes gyaloglás után újra a visszajött bokafájdalom.  A gyaloglás tehát hagytam a fenébe és maradt a teljes pihentetés.

A szerdai kezelésre már picit pesszimistán mentem. Mondtam a srácoknak hogy a lábam ugyan nem rosszabbodott, de nem is javult, aminek nagyon nem örülök. A kezelés előtt újra teljesen végigtapogatták a lábamat, de nagyon újat nem tudtak mondani. A gyakorlatok majdnem ugyanazok voltak mint hétfőn, picit talán többet balance boardoztam, immár kétlábon és csukott szemmel, de kapaszkodva. Még így is kegyetlen nehéz. Szomorúan battyogtam hazafelé és irigyeltem mindenkit akit útközben futni látam. Én mikor fogok végre megint futni? Az egész téli alapozás ment a levesbe, pedig végig fantasztikusan jó futóidő volt. Csak lennék már túl ezen az egészen végre!

A hét többi része, a hétvégét is beleértve kolosszális dögléssel telt. Egyszerűen egy métert sem voltam hajlandó többet gyalogolni annál, mint amit muszály. A saját fizikoterápiámat is lecsökkentettem, hátha azt vittem túlzásba, valamint elkezdtem újra jegelni magam, ha a legkisebb fájdalmat is érzem. Ez valamennyire segített. Az útobbi napokban egyre inkább azt veszem észre, hogy pattog a bokám, és ez okozza a fájdalmat, és ezért is van az, hogy minden nap máshol jön elő a fájdalom. Ezt a legközelebbi foglalkozáson mindenképp jobban kivizsgáltatom.

Vasárnap volt a Napflio maraton amire két és fél hónappal ezelőtt annyira lelkesen kezdtem a felkészülést. Hogy tovább fokozódjon a fájdalmam, a versek remek időben és csodálatos hangulatban telt. Ráadásul a rajtcsomagban egy tök profi New Balance atlétát is kaptak a maratonisták. Sajnáltam nagyon, hogy nem tudtam részt venni, és amikor az eredményeket megláttam akkor majdnem el is sírtam magam. Az első 3 helyezett volt csak 3 órán belül. A 4. már 3:05-el ért be. Annyit valószínűleg én is tudtam volna, mert ez egy olyan pálya amiben nincs szintkülönbség, és az idő is jó volt. Mondhatom tehát, hogy meglehetett volna az összesített negyedik hely, kategóriámban pedig a második! Ez az én szerencsém! A díjakat ráadásul Görögország egyik legjobban ünnepelt sztárja, Sakis Rouvas adta át, akiért minden nő odavan. Egy közös kép vele, és valószínüleg kibukott volna, hogy mennyire hasonlítunk. Sajnos ez is kimaradt. Nem lett neki közös képe velem.

A hét egyetlen pozitívuma, hogy odafigyelve az étkezésre és az erősítéseket is naponta csinálva sikerült a testzsíromat visszaszorítani. Végre már nem 17 fölött, hanem a 16 környékén, illetve picit alatta vagyok. Sikerült egy kis izmot is magamra pakolni, mert a bicepszem is picit jobban gömbölyödik, és a hasam is kezd sportolói formát ölteni. Az meg már csak hab a tortán, hogy húzózkodásból elértem a 10-et! Tiszta menő! Csak már tudnék futni is mellette.... Remélem ez a hét végre áttörést hoz a javulásban. Meglátjuk. Én továbbra is bizakodom!