Az utolsó helyen álló Szombathelyi Haladás szombaton megverte az első helyen álló Fradit! Ez a Haladás haladása. Az én haladásom is szerencsére meglehetően jól halad. A legutóbbi bejegyzést a Dicloplast nevű csodatapasz meglepő hatékonyságával zártam, és most megint meg kell emlékeznem róla. Már az első használat után érezhető javulást okozott,  és csodák csodájára pár nap alatt teljesen kiszedte a külső sarokrész fájdalmát. Gyakorlatilg amióta használom napról napra rohamosan javult a lábam állapota. Jelenleg már csak a talpamban a sarokrésznél van egy kis fájdalom futás után, ami azonban reggelre mindig elmúlik. Most tehát nap közben már nem használom, de éjjelre mindig felteszek egy kisebb tapaszt a talpamra, biztos ami biztos. Ezzel legalább a 10 eurós csomag kitart majdnem egy egész hónapot. 

A futás azóta végre kezd visszatérni a mindennapjaimba. Óvatosan kezdve, az előző 2 hétben heti háromszor futottam 40-45 perceket, szigorúan füvön és lassú tempóval. Az első edzések még nehezen mentek, mert valahogy a cipő sem volt kényelmes, és néha még be is fájdult vagy a sarkam, vagy a bokám. A futóiskolás gyakorlatok egy részét meg nem is tudtam csinálni  a külső idegi fájdalom miatt. Rájöttem aztán, hogy a cipő a gondok egyik okozója, mert túl szorosra volt fűzve. Lazítottam rajta, és azóta szerencsére nagyon jó barátok lettünk. A  Structure 21 nem egy gyors cipő, de stabilan tartja a lábam, és most ez a legfontosabb. A lazítás magával hozta a komfortérzet rohamos javulását is. Múlt héten már a külső rész fájdalma is teljesen elmúlt és minden futóiskolás gyakorlatot fájdalom nélkül tudtam csinálni. A sarkam még húzódott a futós napok után, de az edzés utáni jegelés, torna és masszás hatására mindig fájdalom nélkül feküdtem le, és vagy 0, vagy nagyon enyhe húzódással ébredtem. Elkezdhettem gondolkodni tehát az edzések sűrítésén, de egyenlőre megtartva a 45 perces limitet.

A lábam javul végre tehát, de múlt héten elkezdett a jobb legalsó bordám rakoncátlankodni, és rendesen meg is dagadt. Megvizsgált a céges doki, de azt mondta, hogy nem érez semmi rendelenességet, de biztos ami biztos menjek el ultrahangra és röntgenre. Az ultrahang szerencsére nem talált semmi rendellenességet sem a májamban sem az epémben, a röntgen azonban megerősített egy régi sérülést a legalsó bordánál. A márciusi biciklis esés. Irány megint az ortopédus a mellkasi röntgenképemmel. A vizsgálat rövid volt, mert törés, vagy zúzódást nem látott és ahogy végignyomkodott nem érzett ő sem semmit. Azt mondta a TRX-et hanyagoljam, mert lehet azzal erőltettem túl magam. Kérdezte, hogy áll a lábam és csodálkozott, hogy csak heti háromszor futok. Azt mondta, hogy kezdjek el gyakrabban edzeni és ne ijedjek meg ha néha itt-ott fáj, mert ez teljesen természetes és el fog múlni. A távot azonban fokozatosan kell emelnem, tehét ne egyből napi másfél órával ugorjak neki.

Ezen felbuzdulva a héten már ötször futottam. És a dokinak mennyire igaza volt. A lábam szinte csak azokon a napokon húzódott, amikor nem futottam. Hihetetlen! Az edző bíztatására már pár tempósabb 100 métert is futottam a füvön, amik iszonyat jól estek. Már el is kezdte a fülemet rágni, hogy nézzek ki egy tavaszi maratont amire felkészülünk egy nagy egyéni rekorddal. Én egyenlőre óvatos maradok, és nem akarok tervezni, illetve inkább félmaratonra hajlok csak. A hét olyan jól ment, hogy szombat este felbátorodtam és futottam 1 egész órát, ráadásul nem a füvön, hanem a szokásos murvás szakaszomon. Az egész parkban teljesen egyegül voltam, látszott, hogy mindenki a vasárnapi maratonra pihent. Az első 1 órás edzésem jól sikerült. Végig jólesően és fájdalom nélkül futottam, bár a tempóm még messze van a szokásostól. Még mindig 5:15 körüli kilométereket futottam 146-os átlagpulzussal. Ez kb 20-25 másodperccel rosszabb a szoksosnál, ennyit jelent 3 hónap kihagyás. Nem baj, innen szép felállni. Jövő hétre már mind az öt edzésemen egy órát tervezek futni ,de egyenlőre még alapozótempón. Ha ezek is lemennek gond nélkül akkor jöhetnek a 70 perces edzések benne már 300-400 méteres tempókkal is. Ha továbbra sem érzek fájdalmat akkor hivatalosan is gyúgyultnak nyilvánítom magam és visza is térhetek a szokásos edzéstervemhez, de még mindig vigyázva a távokra. Bizakodom!!!

Vasrnap megvolt az Athén maraton. Ez azt jelenti, hogy kereken egy éve futottam utoljára maratont. Szomorú, de igaz. A rajtszámomat átvettem még pénteken, mert ha már kifizettem, nem akartam bent hagyni a pólót. Emléknek megmarad. Meg az is, hogy milyen az elit közvetlen közelében lenni. Mert ha már futni nem futhatok, akkor legalább biciklivel felfedezem a versenyt. Végül is ez is egy jó élmény. Reggel tehát nyeregbe pattantam és eltekertem Maraton felé. Egy élmény volt az amúgy rettenetesen forgalmas úton tök egyedül tekerni. A szembeszél mondjuk megfogott. Ami rossz nekem az jó a futóknak, mert ez nekik elég komoly hátszél a legjobbkor, pont az emelkedőnél. Egészen a 15. kilométerig jutottam, tovább nem volt kedvem menni. Ez pont Mati környéke, ami a nyári tűzben leégett. Megálltam egy dombtetőn és szomorúan néztem körül. Tavaly itt gyönyörű erdő volt, most csak romok és kivágott fák maradványai maradtak. 50 év mire megint olyan lesz, mint volt. 99 ember halt itt meg, akiknek az emlékére jópár táblát is állítottak. Néma csöndben vártam, és pár perc múlva kezdődött is a felhajtás. Jött az élboly olyan rendőri felvezetéssel amit még szerintem Putyin sem kapott. Nem értem minek 5 rendőrautó, meg kb 10 motoros közvetlen az elboly elé. Szegények olyan benzingőzben kénytelenek futni, hogy hihetetlen. Aki ráadásul picit lemarad, az élvezheti a mezőnyben fel-alá cirkáló rendezők motorozását is. Mégis mi a legzavaróbb a versenyzőknek? Nem ez, hanem a magam fajta biciklisek akik a középen elválasztott út másik oldalán  vannak. Valamiért minden rendező és rendőr átküldött minket az út másik szélére. A híres görög logika... Egy darabon azért követtem az élbolyt. 10 afrikai futó, és 1 kb 150 méterrel leszakadva. Nem semmi tempót nyomtak. Az emelkedőt én biciklivel szerintem jobban megszenvedtem mint ők. Öröm volt nézni mennyire technikásan futottak, és mekkorákat léptek. Meglepett viszont, hogy egyik sem viselte a híres Nike Vaporfly 4% valamelyik verzióját. Helyette valami laposabb és láthatóan keményebb cipőkben futottak. Érdekes. Az elitről aztán hamar leszakadtam. Idegesített, hogy a rendezők folyamatosan jöttek, mentek a robogókkal és egyik jobbra küldött, a másik meg balra. Inkább megvártam a görög elitet, akik kb 4 perccel voltak itt még csak leszakadva. Velük öröm volt menni. Egyrészt mert csak egy kamerás volt a környékükön, így nem küldözgettek ide-oda, másrészt ők teljesen hétköznapi futók, csak sokkal jobbak mint én. Egészen a fémaratonig a 3 legjobb teljesen együtt volt, aztán a tavalyi győztes robbantott és el is húzott. Egészen a 30. kilométerig kísértem őket, aztán kiálltam picit megnézni a mezőny következő részét. Hihetelen, hogy kb 3 percig senki nem jött, aztán kezdtek csak szállingózni. Voltak olyanok, akik annyira ronda technikával nyomták, hogy nem akartam elhinni, hogy ezzel lehet 2:40 körüli maratont futni. Láttam pár ismerőst is a stadionból, legalább volt kiket bíztatnom is. Kb 15-20 percet táborozhattam itt, aztán megindultam a cél felé. Ez a lejtőt kihasználva szerencsére elég könnyen ment. A központhoz közeledve egyre több lett a szurkoló is, így figyelnem kellett a gyalogosokra is. A stadionban a szokásos tömeg és hangulat. Pont a női győztest érkezett nagy ováció közepette. Egy épp akkor beérkező kínai futó meg szegényem azt hitte neki szól az ünneplés és ott is maradt meghajolgatni. Vicces volt, bár szerintem ő is megérdemelte az elismerést. Megkerestem az edzőt és kb másfél órát szurkoltunk a beérkezőknek. Találtam egy magyar csoportot is és váltottunk is pár szót. A meleg és a nap teljesen kiszívott, így hazafelé meglehetősen fáradtan indultam. Hihetetlen, hogy még ekkor is mekkora tömeg hömpölygött. Hazaérve letettem a biciklit és megállapítottam, hogy ma majdnem 75 kilométert tekertem. Nem csoda, hogy rendesen majdnem annyira elfáradtam, mintha futottam volna. Ezzel legalább valamilyen szinten én is részese voltam a mai nap versenyeinek, de remélem jövőre megint a futók közt lehetek majd. Bizakodom, és hajrá Hali!