Az egész úgy indult, hogy a feleségem is eljött futni, ezért nem a szokásos útvonalat futottam, hanem a helyi rekodtán pályára mentünk ki. Gondoltam, hogy kisit unalmasabb lesz a 400 méteres körpályán körbe - körbe, mint különben, de így, ha az asszony végez meg tud várni. Tökéletes ötlet, tökéletes időjárás, megyünk futni, végre jön a Csilla is, minden szuper.

Namost vagy 30-an voltak a pályán. Ráadásul a helyi atlétikacsapat is éppen edzést tartott. A rövidtávfutók. Nagyon jól ki van találva, hogy ilyenkor is egész nyugodtan lehet használni a pályát. Nem zavarjuk egymást, elférünk. De azért a rövidtávfutók gyorsak. Amúgy is, hozzám képest meg, hát gondolhatjátok.

Bemelegítés után elindultunk. Csilla előtt le a kalappal. Végig nekem kellett visszafogni, hogy nyugi csak lassan, ne siess bele, mert ment volna, mint a gőzmozdony. Szépen lefutott 2 km-t. Kicsit szabadkozott, hogy most miatta kellett lassan futnom, de hát erre természetesen hajlandó egy jó férj. Kicsit kihangsúlyoztam, hogy mennyire szép dolog is tőlem, hogy a kedvéért lassabban futok, amikor rájöttem, hogy az átlagos futásaimhoz képest kb. 10 másodperccel lassabb km-t futottunk...

Na mindegy. Jóidő, élvezem a rekordtán kényelmét, nem fáj semmim, pulzus rendben, közben ugyan mindenki megelőz a pályán, de semmi gond, nem versenyezni jöttem, hanem magam miatt csinálom, és az egyetlen viszonyítási alap a tegnapi önmagam. /ez de szép volt, ugye?!?! :) /

Egy szóval: minden rendben. /na jó ez két szó, de nem érdekel/

AKKOR MEGLÁTTAM DÓRIKÁT!!!

Akkor még nem gondoltam, hogy lesz jelentősége. Nagyjából a 3,5 - 4 km-em körül tarthattam, amikor feltűnt egy nagymama a kisunokájával. A kislány olyan 3-4 éves lehetett. Hosszasan nézett rám, majd visító éles hangon a nagyijához fordult:

- Nagyi!!! A fekete ruhás bácsi is fut.

- Igen Dórika. /innen tudom a nevét/

- De ő nagyon lassú. Biztos hogy fut?

- Igen Dórika.

Semmi gond futunk tovább, nem törődünk semmivel, idővel, sebességgel, többi futóval, csak a tegnapi önmagunkkal hasonlítjuk össze magunkat.

Következő kör, ha lehet még hangosabb visító hangon:

- Nagyi! Megint itt ez a bácsi. Biztos fut?

- Igen Dórika.

- De nagyon lassú. Ha fut, akkor miért nem gyorsabb. A többiek gyorsabbak. Mindenki megelőzi.

Semmi gond futunk tovább, nem törődünk semmivel, idővel, sebességgel, többi futóval, csak a tegnapi önmagunkkal hasonlítjuk össze magunkat...

Következő kör:

- Nagyi! Értem, hogy fut a bácsi, de mindenki megelőzi! Még az a néni is megelőzte! Ne szóljak neki, hogy fusson gyorsabban?

- Ne szólj Dórika.

Semmi gond futunk tovább, nem törődünk semmivel, idővel, sebességgel, többi futóval, csak a tegnapi önmagunkkal hasonlítjuk össze magunkat... kit hülyítek!?!? Na, itt határoztam el, hogy a következő körben fejbe rúgom Dórikát!

Tökéletesen elterveztem. Véletlenül kiváltok a külső pályára, és botlást imitálva valahogy átlendítem a lábam a kerítésen, és térdel tökéletes találat viszek be a kis dögnek! :)

A nagymama is érezhette, hogy nem kéne Dórikának feszítenie a húrt, és mire megint arra poroszkáltam eltűntek.

Amikor befejeztem a futást kiderült, hogy megdöntöttem az 5km-es időmet. És ezt fikázta Dórika! :) 

Vasárnap meg emeltem a távon. 7 km. Simán ment, az utolsó km-t még meg is húztam. Így is több lett, mint egy óra, de legalább elmondhatom, hogy megállás nélkül ment több, mint egy óra futás. Ja és a mérleg ma reggel 118,8 kg volt. Ami szintén jó. Szóval csak így tovább.

Köszi Dórika! Ha valaha versenyen indulok, elkérlek a nagyitól! :)