Túrafutás - Kalavryta fogaskerekű vasút
A hegyi futásokat már jó ideje hanyagoltam. Ma azonban kivételt tettem. Ageliki Angliában van, és a hétvégén egyedül vagyok itthon, így időm mint a tenger, otthon ülni meg nem fogok. Már régóta ki akartam próbálni a Kalavrytáig járó fogaskerekű kisvasutat. Ez tőlünk jó két órára van és mint a Balkán legszebb vasútvonala ismert. A tengerpartról indul és a Vouraikos folyó völgyében kapaszkodik fel Kalavrytáig. A vonal hossza 22 kilométer és 750 méterig megy fel néhol elég meredeken. Az volt a tervem, hogy felvonatozom, lefelé meg túrázok és futok a teljes hosszon. Az idő jó volt, napsütés és 20-24 fok. Persze a napon többnek tűnt. Rövidnadrágot meg pólót vettem csak fel, valamint a jó kis Asics Trabuccó hegyi cipőmet. Biztos ami biztos a futóhátizsákomba tettem egy gélt, fügéket és esőkabátot. A korai vonatra már nem volt jegy, így a 11:15-kor indulóval mentem fel.
A vonat 3 kocsiból állt, és teljesen új szerelvény. Pici, de kényelmes. Szerencsére nem volt tele, úgyhogy nekem egy teljes négyszemélyes box jutott. Legalább a klausztrofóbiám nem zavar a nézegetésben. Az elején meglepően simán és gyorsan indult neki a 22 kilométernek, ami menetrend szerint picivel több mint egy óra. Egy jó negyed óra múlva azonban átváltott fogaskerekűre és innentől már csak lépésben haladtunk. Az ablakon kifelé nézegetve eléggé kezdtem fehéredni. Be kell vallanom tériszonyom van. Nagyon. És a vonat olyan szűk ösvényen kanyargott közvetlen a szakadék mellett, hogy kezdtem félni, hogy a rákban fogok én lefelé gyalog lejönni. Az út közepétől ráadásul rendszeresen láttam falat ölelgető turistákat, hogy a vonat elférjen. Mindegy gondoltam, ha más is le tud gyalogolni akkor nekem sem lesz gond. 12:20 kor értünk be Kalavrytába. Egy rövid séta a főutcán, egy gyrosz, majd folyadéktöltés. Egy liter Nestea a futózsákba. Azért Nestea mertt az melegen is meg lehet inni. Aztán indulás az állomástól:
Az első 10 kilométer viszonylag sík és nem is nagyon szurdokszerű még, inkább nyílt fennsík. Ezt szinte teljesen futni akartam. Viszont rögtön az elején jöttek a problémák:
- Meleg volt. Nagyon. És a nap pont végig a tarkómat sütötte.
- Nem volt jó ötlet a gyrosz. Felfújt és az út elejét végigpukiztam.
- Még nem futottam vasúton és meglehetősen nehezen találtam meg a ritmust. A talpfák túl közel voltak egymáshoz, ha kettőt akartam átlépni az meg túl messze. Aztán az lett a legkényelmesebb, hogy egyik láb a talpfát éri, a másik meg a kavicsot. Szerencse a cipő meglehetősen jól csillapította az éles köveket.
Ha meg volt a sín mellett ösvény akkor ilyen szuper csapdák boldogítottak:
Szépen aztán megtaláltam a tempómat. Futottam, meg-megálltam körülnézni és fényképezni. Az elején a völgy széles, a folyó meg teljesen békés. A lelki békémet csak a gyakran felbukkanó állatkák zavarták meg, néha egyenesen szívbajt hozva rám. A közvetlen előttem eliszkoló kígyó, még ha pici is, nem egy szívderítő látvány.
Ott a kígyó:
Emberekkel nem, csak a felfelé jövő vonattal találkoztam. Itt még könnyedén elfértünk.
Elértem az első hidat is. Bár nem volt magas, és a folyó sem volt vad, meglehetősen nehezen keltem át. Egyszerűen zavart, hogy nem tudtam semmiben sem kapaszkodni. Lenézni persze nem mertem.
75 perc után futottam be egy köztes állomásra, egy völgyben megbújó kis faluba. A hivatalos túraútvonal innen indul. Az állomás mellett taverna és hotel. Maga az egész kép mintha csak valami mese lenne. A kisvasút miatt mindent sokkal kisebbnek láttam.
Rövid pihenő és vettem még két dobozos Nestea-t is amit beleöntöttem a zsákba utánpótlásként. Lett volna kedvem picit még üldögélni, de sajna nem emlékeztem mikor ér be a következő vonat amit mindenképp meg akartam előzni. Valahogy nem volt kedvem más turistákkal együtt baktatni, úgyhogy folytattam a túrát. Találtam egy meglehetősen fura objektumot. Egy szikla, ami köré valami vas volt építve. Fogalmam nincs mi lehet. Talán a görög Szalacsi lakik itt :-)
Az objektum:
Utána közvetlenül egy szép kis tiszás, majd a vonal elkezd erőteljesen lejteni. A vasút át is vált fogas módra és a pálya is szűkül. Itt futás közben már folyamatosan hallgatóztam nem jön-e a vonat. Semmi kedvem nem volt valami szűk részen találkozni vele.
Rövidesen belebotlottam az első érdekességbe. Elvileg ez egy hivatalos túraútvonal, de az egyik hídon kint van egy jelzés: gyalog tilos átmenni. Nézegettem jobbra, balra, de csak szakadékot láttam. Kedves görög túrabarátaim, akkor mégis hogy kéne átkelni itt? Ikarusz szárnyaival? Bagoly barátomnak biztos nem okozott volna gondot átrepülni, én viszont szabályt szegtem és átgyalogoltam. Ahogy átkeltem lementem a híd alá megnézni van-e valami legális átkelési lehetőség. Nem volt, csak a folyón át. Ráadásul egy rohadt kis rák megint a szívbajt hozta rám, ahogy elfutott előlem az ollóival csapkodva.
Ahogy haldatam tovább a folyó egyre hangosabb lett, de már olyan mélyen volt, hogy szinte nem is láttam. Féltem viszont, hogy ebben a "hangzavarban" hogy fogom a vonatot hallani. Rövidesen elértem a szurdok legszűkebb részét, ahol legalább külön alagút volt a vonatnak és a túrázóknak. Biztonságnan vagyok!
Befutottam megint egy elhagyataott kis állomásra, ahol leültem, mondom most már megvárom azt a vonatot. Itt pont volt fogaskiegészítés is, legalább megnézem hogy működik.
Üldögéltem vagy tíz percet, ettem egy kis fügét, találtam egy forrást amiben picit megmostam az arcom. A vonat csak nem jött. Én meg elindultam és a pálya egyre csak szűkült. Föleg a sziklába vájt rész volt érdekes, ahol közvetlen szinte a sín mellett volt már a szakadék. Belefutottam egy kettős völgyhídba. Megint tiltótábla. Már csak röhögtem rajta. Rövid hallgatózás.... nem jön a vonat. Indulás. A híd közepén egyensúlyoztam amikor mögöttem dudálást hallok. Nem hiszem el. Pont itt! Az a rohadt vonat pont most ér utol. Szerencse a két híd között volt egy beálló, de így is testközelből csodálhattam meg e remek szerkezetet.
Egy csodálatos völgyhíd. Szép hosszú. És mély. Számomra főleg. Itt meg kellett állnom, nem csak egy pillanatra. Ahogy lenéztem remegtek a lábaim. Én egy 10 kilométer hosszú, és 3000 mély szakadékon átívelő a 19. század görög mérnöki teljesítmény csodáját láttam. Ezen kéne átmennem? Vissza nem fordulhatok, mert már rohadt messzire eljöttem. Végül is mindkét kezemmel a korlátot szorítva, törpejárásban, szigorúan nem lenézve átértem. És megcsókoltam a földet. A korláton szerintem megmaradtak az ujjnyomaim olyan erősen szorítottam.
A továbbiakban még volt egy elég hosszú alagutas szakasz, aztán már csak a vége ahol már kisimult a pálya és a szakadék is eltűnt. Az utolsó 4 kilométeren már csak futottam. Ahogy a sín mellett volt kényelmes ösvény ráadásul egyre gyorsabban. A végén már bőven 5 percen belüli kilométerek is voltak, igaz picit lejtett az út. Ahogy futottam megint csak találkoztam a vonattal, a masiniszta már ismerősként üdvözölt.
Végre megláttam a tengert és lelki szemeimmel a sörömet is, amit ha leérek inni fogok. A lenti állomás a régi vonatokkal meglehetősen érdekes képet mutatott. Azért az újak jobban néznek ki, de szívesen végigdöcögnék a régivel is.
Végül 3 és fél óra alatt értem le. Kellemesen elfáradtam, de ami még rosszabb, a söröm is elmaradt. Hiszen még két óra hazavezetni :-( Maradt a gyors átöltözés és a gyors hazavezetés. Sajnos a gyorsból rémálom lett, mert eltévedtem és a két órás útból két és fél óra lett. Összességében egy remek túrafutás volt, sok élménnyel. Megint csak bebizonyosodott, hogy Görögországban nem csak a tengerpart szép, de a hegyek is csodálatosak. Agelikit mindenképp elhozom a rövidített túrára legközelebb, had lássa ő is.
