Az idei sziget Patmos egyébként picit csalódás volt. Az út 8 óra volt komppal, ami szerencsére hihetetlenül gyorsan eltelt. Közben kikötöttünk Paroson és Naxoson is de elég kevesen szálltak le, ami gyanús, bár a komp végállomása Rodosz, ami elég nagy turistaparadicsom. A kikötéseknél én kisgyerekként a tatnál csüngtem, mert szeretem nézni a ki- és beszállást, meg magát a szigetek kikötőinek a hangulatát. Innentől érzem teljesen kikapcsolva magam. Este hétre értünk Patmosra és végre kb 300 utastársunkkal együtt elhagyhattuk a hajót. Ez nagyon sok ember. Emlékszem két éve Anafira kb 20-an érkeztünk, ott nem is volt sehol tömeg. Patmoson a kikötőben rendesen tömeg volt és feltűnően sok volt a Jacht is. És nem a pici fajtából. A sziget ugyan tényleg szép volt, és sok öblös partja is volt, azonban nekem picit túl sokan voltak. No nem arra kell gondolni, hogy nem fértünk el, mert maga a part valahogy így nézett ki, de nekem a nyári szabihoz ez már zsúfolt:

Az eddigi szigeteken ahol voltunk általában csak magunkfajta párok voltak, és bárhol döglöttünk csend és nyugalom honolt. Itt viszont mindenhol voltak kiabáló gyerekek, és  hülye Yachtosok akik  jó közel leparkoltak a parthoz és elkezdtek Jetskyzni meg jó török zenét hallgatni. Kedvem lett volna kővekkel célba dobni a majmokra. Ezek után az árakon már meg sem lepődtem. Szinte minden helyen felső kategóriás athéni árak voltak és a közönségen is lehetett látni, hogy a jobbmódú közegből vannak. Sőt... A második nap egy olyan öbölbe mentünk, ahol sok árnyékot adó fa volt, egy idősebb társaság azonban saját napernyő alatt pihent saját napágyakon. Én egyből kiszúrtam, hogy nincs az az isten, hogy ezt a cuccot maguk cipelték oda. Olaszul beszéltek és az egyik idős fickó meglepően fiatal csajjal volt. Mondom is Agelikinek, hogy ezek tuti valami gazdag maffiozók. Kb 1 órát tümmedtünk egymás mellett, amikor jött értük a motorcsónak két erős legénnyel, akik összeszedték a cuccokat és visszavitték a társaságot erre a Jachtra:

Este a kikötőben láttuk viszont és kiderült, hogy az egyik öreg Giorgo Armani volt. Évente kétszer itt tölt pár napot a családdal. Nekünk meg fogalmunk sem volt kik mellé telepedtünk le. Az vigasztalt, hogy ők sem ismertek fel. 1-1. Az itt töltött 8 nap szép és jó volt ugyan, de nem vágyom vissza. Inkább Amorgos vagy Astypallia.

Futni viszont kimondottan jó volt a sziget. Eléggé dimbes-dombos ugyan, de találtam egy remek part menti utat ami a szállásunkról vezetett a kikötő felé. Aszfaltozott út és csak enyhe szintkülönbséggel, és ami a legjobb, hogy este 7 után szinte az egész már teljesen árnyékban volt. A kikötőben volt kút is, ahol tudtam inni és picit hűsíteni is. Ennél jobb nem is lehetne. Az időjárás sem okozott gondot, mert kellemes 28-30 fokok voltak, enyhe széllel. Nem is csoda így, hogy az itt eltöltött 8 napból 6-on futottam, igaz csak laza 70 perceket. Többet nem akartam Agelikit egyedül hagyni, bár pont jól jött ki, hogy a szálláson nagyon lassú volt a wifi, így én egyáltalán nem interneteztem, inkább futottam, Ageliki meg a saját mobilnetján addig azért szörfözgetett, és napra kész követte az athéni tüzeket is. Engem semmi hír nem érdekelt, a netet csak az óra szinkronizálására használtam. Összesen 85 kilométert koptattam a sziget aszfaltjába. Nem néztem sem pulzust, sem tempót, csak mentem ahogy jól esett. Közben mondjuk fura volt, hogy a kilométerek rendszeresen 4:50-en belül csippantak, de az átlagpulzusom bőven az alapozózónában maradt. Az emelkedőket is meglehetősen könnyedén futottam meg, kivétel egy kb 400 méteres elég erős kaptatót, ahol azért a végére szuszogtam. Már az első nap meglepő volt, hogy az eddigi szigetekkel ellentétben, nem vagyok az egyedüli futó. Minden edzésen találkoztam 4-5 futótárssal is, és végre nem voltam az egyedüli UFO. Hogy ne legyen azonban teljes az örömöm sajnos elkezdtem érezni egy enyhe húzódást a sarkamban. Ráadásul nem csak a balban, hanem már mindkét lábamban. Ez nagyon nem jó! Minden nap nyújtottam rendesen, ami segített ugyan, de egyben azt is jelenti, hogy valami nincs rendben. 

A következő hét Kalamatában telt és itt sem terveztem hosszabbakat futni 70-75 perceknél, szombatra viszont akartam a stadionban tempót futni. Hétfőn tehát a sétányon egy jóleső 70 perccel kezdtem, aztán kedden alig 50 percet bírtam csak. Előtte megint okosan dinnyét ettem és teljesen összekavarta a gyomrom. Ez önmagában nem is lenne baj, de sajnos elkezdett megint fájni a sarkam. Ráadásul most már mindkettő, és nem értettem, hogy miért. Elvileg a cipő nem lehet, mert gyakorlatilag április óta a Zoom Flyban futok. Az aszfalt lenne a gond? Ennyit számít hogy most több mint egy hetet megint keményebb talajon futottam? A következő két napot a biztonság kedvéért kihagytam és a fájdalom el is múlt, így pénteken megint mertem futni. A 70 perc alatt hol fájt, hol nem. Összességében azonban úgy éreztem, hogy javultam, de abban biztos voltam, hogy többet nem akarok aszfalton erőlködni, szerencsére már csak a szombati tempó volt hátra a stadion puha futókörén. Sajnos ezen az edzésen azonban kifogtam a nyár eddigi legpárásabb napját. A 34 fok ugyan nem kimondottan meleg, de a 0 légmozgás és a kb 95%-os páratartalom az gyilkos. Már a bemelegítésnél alig kaptam levegőt, és amikor megálltam szinte rámolvadt a ruha. Becsületemre legyen mondva elkezdtem a tempóedzést. A cél az volt, hogy 165 alatt legyek végig, lehetőleg 4:15-ön belüli tempóval fussak 60-70 percet. Az első kilométer még jól is ment: 4:07 de már 165-ös pulzuson. Picit lassítanom kellet tehát, de a pulzus nem csökkent, csak a tempó ment le 4:20 környékére. Minden kör egy örökkévalóságnak tűnt. 15 percnél kiálltam inni és locsoltam is magam. Kemény vagyok, folytatom! A következő kilométerek se jobbak, se rosszabbak nem lettek. 30 percnél újabb frissítés. A testemről lekerülő izzadtság teljesen eláztatta a cipőmet, a zoknim teljesen átnedvesedett, mintha esőben futottam volna. Ez a cuppogó hang teljesen kiidegelt, így kénytelen voltam kiállni és kifacsarni a zoknikat. Ahogy visszaöltöztem mindenem égett, így beláttam, hogy ennek így nincs értelme. 30 percet így is tempóztam ami ebben a pokolban bőven elég volt. Az egyeten pozitívum, hogy a sarkaimban semmi fájdalom nem maradt! Ha másért nem ezért megérte! A kalamatai hét nem telt tehát úgy ahogy szerettem volna, mindössze 55 kilométert futottam, de szerencsére a hetet sikerült teljesen fájdalommentesen zárnom, aminek mindennél jobban örültem.

Minden csoda csak 3 napig tart azonban. Az én csodám még annyit sem. Hétfőn nekiindultam a szokásos hosszúnak. Valamivel azonban elrontottam a gyomrom, mert 2 kilométernél olyan szinten beszédültem, hogy kénytelen voltam leülni. Közben jól összecsíptek a szúnyogok is, és az elfogyasztott pastelli sem segített, így inkább hazabandukoltam. És lám megint elkezdtem mindkét sarkamat érezni! Ilyen nincs!  Lehet mégis a cipővel is gondom van? Lehet a Zoom Fly is a probléma okozója? Futókarrierem kezdete óta Lunarglideban futottam, ami egy stabil cipő és soha nem volt semmi bajom benne. Az Adidas amivel még tavaly elcsaptam magam és a Zoom Fly is viszont sima, ami jobban engedi a boka befelé mozgását. Lehet ez a baj és ezért fájnak a sarkaim? Hogy kiderítsem kedden elővettem a legutóbbi Lunarglide cipőmet és futottam bent egy jóleső 22 kilométert. Az edzés jól ment, és közben nem éreztem semmi húzódást, vagy fájdalmat. Tusolás után azonban már el is kezdett fájni a bal sarkam. Okosabb tehát nem lettem, max annyival, hogy valami nagyon nincs rendben és nem szabad tovább erőltetnem. Tegnap be is jelentkeztem megint orvoshoz, de egyenlőre még időpontom sincs, elvileg mára igértek visszahívást. Amíg orvos nem látott, vagy teljesen elmúlik mindenfajta fájdalom és húzódás a lábaimban biztosan nem fogok egy métert sem futni. Készülni kellene az őszi versenyekre, de így nem tudok. Az egészség megint csak fontosabb... Azért bizakodok, és remélem minél hamarabb kapok időpontot és végre pont kerül a sarokproblémámra is. Addig is pihenés.