Olympic Stadium Run - Egy hazai verseny
Idén amennyire nem volt szerencsém eddig a maratoni versenyeimmel, a rövidebb távokon elért eredmények annál jobban sikerültek és kárpótoltak. Hiszen nem csak maratonokból áll a világ, és egy jól meghajtott kisebb távra is ugyan olyan büszke vagyok. A SPAR után a következő nagy és egyben utolsó 2017-es megmérettetésem a két hét múlva lévő Athén maraton. A klasszikus, ami egyben a legnehezebb is. Tavaly megszenvedtem és idén is tartok tőle. A két maraton közti félúton ma viszont versenyeztem: A második Olympic Stadium Run 10 kilométeres távján vettem részt. 
Mondhatnám azt is, hogy ezt a versenyt nekem találták ki. A helyszín ugyanis az Athéni Olimpiai Stadion és a körülötte lévő park. Pont ahol a mindennapi edzéseimet végzem, tehát mondhatom, hogy hazai pálya. Az út minden méterét ismerem, de legfőképpen az vonzott, hogy a start és a cél a nagy stadionban lévő atlétikai pályán volt. Van annak egy különös varázsa, hogy ott futhatok ahol 13-éve a legnagyobb sztárok is futottak az olimpián. A szervezők egy 5 kilométeres kört hoztak össze úgy, hogy csak egyetlen külső utcát zártak le. Ez is egy plusz pont, hogy nem zavarjuk a közlekedőket. Az egész kör viszonylag sík, csak 2 apróbb lejtő és emelkedő volt bent, de az emelkedők szerencsére rövidek, tehát nem nagyon zavarnak bele a végeredménybe. Mi ebből a körből futottunk kettőt, a starton és a befutón kívül tehát volt egy plusz teljes körünk is a stadionban.
A heti edzéseimet úgy igazítottam, hogy csütörtökön volt az utolsó, így bár a 65 kilométert megfutottam, ráadásul hétfőn egy 100 perces tempót is összehoztam, de vasárnapra teljesen pihent voltam. Az időjárás is jó volt, mert bár napsütés volt, de nem volt meleg. A futásban legalább is most nem zavart. Minden készen állt tehát egy jó kis versenyre. A terv most az volt, hogy végre legyen már egy hivatalos 40 percen belüli 10 kilométeres versenyem is, így tolni akartam ami a csövön kifér, de azért az első körben még 175-ös pulzus alatt, mert az a savasodási küszöböm, amit nem szeretek hosszabb időre átlépni, max a verseny hajrájában.
Reggel jó hangulatban és kipihenten ébredtem. Az óraátállításnak megköszöntem a plusz egy órát amit nyertünk. Reggelire mézeskenyeret ettem és teát ittam, üres gyomorral mégsem fogok nekivágni. A rajt elvileg 10 óra 15-kor volt, így otthonról 9:30-kor indultam el. Szépen lekocogtam a stadionhoz és tartottam egy gyors pályabejárást melegítésnek. Szépen ki volt már minden bólyázva, de pár kanyarnál nem hagytak túl nagy helyet. Azért kicsúszni csak nem fogunk. 20 percet futottam bemelegítésként, de valahogy nehéznek éreztem magam. Teából lehet kevesebbet kellett volna innom. Rövid nyújtás, majd 4 repülő a végére. Na az felpörgetett rendesen. Még ettem egy pastellit biztos ami biztos és irány a stadion belseje.
Focimeccsen már többször voltam itt, de teljesen más amikor az ember a küzdőtérre lép. Ráadásul versenyezni, mégha csak egy amatőr verseny is, és a 80.000 széket mindösssze 80 "szurkoló" tölti meg. Érdekes érzés. A mezőny idén is erős volt, páran a Görög elitből is itt voltak, mint pl a tavalyi maratoni győztes, vagy a 10 kilométeres bajnok. Azért úgy számoltam, hogy az első 20-ban bent leszek. A rajtzónában szokás szerint tolakodás, de most én sem adtam magam könnyen és szerencsére viszonylag jó helyről indultam, de azért jóval többen voltak előttem, mint amennyien majd a befutónál lesznek előttem.
A start picit késve indult, mert a gyerekek versenye picit elhúzódott, de így legalább tovább érezhettük magunkat az olimpián. Aztán megindultunk. Megint a sprintstart taktikával indítottam. Az első 200 méteren akit lehet lehagyni és onnan futni a saját tempómat. Be is jött megint, mert már a stadionból kiérve csak a tényleg jobbak voltak előttem. Be is állt hamar a pulzusom 174-re és itt vissza is vettem a tempót. Az első kilométerem 3:35 lett és jól esett! Annyi volt a trükkje, hogy végig lejtő volt szinte, nem pedig én lettem hirtelen superman. A második kilométer már 4:02 lett. Nem nehéz kitalálni, hogy itt meg visszaemelkedtünk. A harmadik kilométer megint már 3:50 lett, még mindig 174-es pulzuson. Ez a tempó még nem igazán a komfortzónám, mert max rövidebb intervallumokat szoktam így futni, de ma kimondottan jól esett. Még néhány szót is tudtam váltani pár sráccal akiket lehagytam.
A 3. kilométer végénél végre frissítőpont. Már alig vártam a vizet, mert rendesen ki voltam száradva. Most csak ittam, hűtésre nem kellett, mert a nap ugyan tűzött, de nem volt melegem. A követező kilométer végén megint emelkedő. Itt szoktam "dombozós" edzéseket csinálni szerdánként, így ráfeküdtem ahogy szoktam, és megint magam mögött hagytam valakit. A domb ellenére is 3:58 lett a 4. kilométer is. Jöhetett megint egy kis lejtő, majd a kör a stadionban. Mennyire élveztem! Itt még egy sráccal együtt nyomtuk, és úgy éreztem, hogy ő is teljesen jól bírja, tehát jó kis verseny lesz legalább kettőnk közt. Megint egy 3:50-es kilométer és a felénél 19:20-at mutatott az óra. Ez nagyon jó eddig, és a pulzusom is még "csak" 176. A stadionból kiérve megint frissítés, bár alig lehetett észrevenni az asztalt. Én megint ittam. A srác nem vett el vizet, mondom megkérdezen kér-e az enyémből, mert tudom milyen rossz amikor az ember elbambul és nem frissít. Nem kért.
A második körben a lejtős kilométert megint megnyomtam. 3:43 és még mindig teljesen jól esett. Előttünk még egy 4-es csoport is lőtávolságban volt, na őket együttes erővel hagytuk magunk mögött. Jöhetett az emelkedő. Én továbbra is erősen nyomtam, ezzel sikerült a srácot is magam mögött tudni. Most 3:56 lett az emelkedős kilométer, ami kimondottan jó, de cserébe a pulzusom felment 180-ig. A srác gondolom ezt szerette volna elkerülni és ezért lassított.
180-as pulzuson soha nem futottam. Itt meg még volt 3 kilométerem. Előttem már messze nem volt senki, így a verseny már csak az idővel és a mögöttem lévőkkel folyt, akik még elég közel voltak. Mi legyen? Lassítsak? Nyomjam tovább és meglátjuk? Végül is eddig nem érzem, hogy gond lenne. Nem lassítottam, csak folytattam ahogy jól esett. A 8. kilométer is 3:50 lett és sikerült még nagyobb előnyre szert tennem az üldözőbolytól. A 9. kilométerben van megint az emelkedő, amit meglepően könnyen vettem. Már ha nevezhetjük a 183-as pulzussal futott 3:53-as kilométert könnyednek.
Jöhetett az utolsó kilométer a végén a hajrával a stadionban. Se előttem se mögöttem senki. Csak egy ismerős hang lepi meg a fülemet. Ageliki bíztat a park bejáratától. A végére csak leért biciklivel, bár a befutót lekéste, mert a nézőtér a stadion másik oldalán volt csak nyitva. Én meg csak veszem az utolsó kanyarok egyikét, majd egyszer csak az egyenes végén jó 100 méterre kordont látok. Nem akarom elhinni, de túlfutottam a kanyarban és rossz keresztúton futok. A különbség csak pár méter, de át kell ugranom egy kis árkot, hogy megint a helyes úton legyek. A kordon átugrásánál ez valamivel könnyebb művelet volt.
Beértem a stadionba az utolsó 300 méterre. Itt már nem számít a pulzus, csak az adrenalin visz. Szinte egyedül vagyok és magamnak természetesen én vagyok a bajnok aki most nyer olimpiát. Még van erőm gyorsulni is. Az utolsó 50 méteren már az órát is látom. Nem fog sikerülni a 40 percen belüli 10 kilométer, mert valójában az óra még 39-et sem mutat! Ennél jobb és boldogabb célbaérést el sem tudnék képzelni. A speaker bemondja a nevem és boldogan leállítom az órámat és átveszem az érmet egy kislánytól. Az eredméynem 38:28! Mindenre számítottam, de erre nem. Ez új rekord! Hihetetlen boldog vagyok.
Keresem Agelikit, de nem látom a nézőtéren. Kimegyek az előtérbe és megtalálom, pont a biciklit zárja le. Megkapom a büszkeség puszit, majd visszamegyünk a nézőtérre. Szerencse hozott melegítőfelsőt nekem, mert csak árnyékos hely van és majd megfagyok. A seggem sajnos így is fázik, mert lent eléggé átnedvesedtem. A napon nem lenne baj, de a fene gondolta, hogy itt csak árnyék lesz. Picit még üldögélünk, nézzük ahogy egyre többen érnek be. Ageliki veri a fejét a falba, hogy miért nem indult ő is. Mondtam neki, hogy itt tuti még javított volna ő is, annyira jól futható pálya volt.
Elkezdik bemondani az eredményeket. Az első 31 perccel nyert. Az igen! A második és harmadik 34 perc. Akkor tényleg erős mezőny volt. Elkezdi mondani a kategóriákat is, és legnagyobb meglepetésemre a 30-39 évesek közt harmadik lettem. Maradnom kell tehát az eredményhirdetésre, ami az 5 kilométeres verseny után lesz, kb 1 óra múlva. Soha jobb 1 óra várakozást, bár ebben a rohadt stadionban egyre hidegebb van. Elindulnak az 5 kilométeresek is. Páran lekésték a rajtot és sprintelnek a tömeg után. Ilyet sem láttam még. Ageliki fázik, és elvileg még legalább 45 perc az eredményhirdetésig. Mondom neki, hogy menjen haza inkább, nehogy megfázzon. Kikísérem a biciklihez és elmegy.
Visszamegyek a stadionba, de nem ülök le a hidegbe, hanem mászkálok. Nem telik bele 5 perc és elkezdik az eredményhirdetést. Nem akarom elhinni. Telefon természetesen nincs nálam, így egyedül maradtam. Szól a Queentől a We are the champions amikor szólítanak. Felugrok a dobogó 3. fokára, a szám a fülemig ér. Az alpolgármestertől megkapom az érmet meg a gratulációt. Jönnek a többiek is, én meg csak örülök, mint majom a farkának. Jó érzés dobogón lenni na!. A végén közös fotó, aztán indulok is haza. Gyalog és boldogan.
Ez a verseny csillagos ötös volt! Mindenben! Az egyszerű szervezés, az útvonal, a helyszín, no meg nem utolsósorban az eredmény. Az összesítettben is 8. lettem, egy olyan mezőnyből ahol az első 4 helyezett 35 percen belül volt. Ezek szerint 10 kilométeren is fejlődtem és kezdek egész jó lenni. Remélem jövőre még ezen is sikerül tovább faragni, de most vissza kell állnom a következő nagy falatra: két hét múlva Athén maraton. Remélem az is hasonlóan jól fog végződni! Sajnos fotóim egyáltalán nincsenek, mert fogalmam sincs hova töltötték fel őket. Nem baj, nekem egy életre beégett minden a retinámba.
