Boldog új évet mindenkinek így fenruárban! Sokat vaciláltam, hogy írjak-e évértékelő bejegyzést. Egy olyan év amiben 2 darab 10 kilométeres versenyen vettem részt és a 12 hónapból hetet rehabilitációval töltöttem nem érdemel külön bejegyzést. Legalább is semmi kedvem megint részletesen kivesézni. Legyen elég egy rövid összegzés:
2242 km 163 edzésen. Összességében nem kevés, de kb 1200 kilométer kimaradt. Mivel már az év második napján sikerült lesérülnöm, így nem meglepő, hogy semmiféle előző rekordomat nem döntöttem meg. A két 10 kilométeres versenyek ugyan jól sikerültek, Kyparissiában még ezüstérmet is nyertem, de a 2017-es rekordomat ezen a távon sem sikerült felülmúlnom. Az egész év egy hullámvasút volt: lesérültem, gyógyulgattam, meggyógyultam (?), megint lesérültem, gyógyulgattam, megint meggyógyultam (?). Összesen 5 orvosnál voltam, és végigcsináltam kb 30 fizikoterápiás kezelést. Voltam röntgenen, MR-en és ultrahangon is és ami a legrosszabb, hogy a futáspótló biciklizés közben sikerült akkorát esnem, hogy megzúztam a bordáimat amit időjárásváltozáskor még a mai napig is érzek. Az orvos megnyugtatott, hogy ez már életem végéig így marad. A 2018-as év tehát minden szempontból katasztrófális volt. Szerencsére elmúlt, így lapozhatunk, de eddig nagyon úgy néz ki, hogy sajnos megint rossz könyvet sikerült kinyitnom.
2019 már több mint egy hónapja tart. A legutóbbi december közepi bejegyzést meglehetősen pesszimistán zártam, és itt jött el a blog ereje, vagy valami más, mert ami utána történt azt nem akartam elhinni. Másnap elmentem futni, és csodák csodája minden fájdalmam elmúlt! Mintha soha nem is lett volna semmi bajom. Csak pislogtam az edzés végén. Azért otthon még alaposan lenyújtotam és lemasszíroztam, és vártam a reggeli húzódást, ami szerencsére nem jött. És ez elég sokáig ki is tartott, tehát nem egy 3 napos csodáról beszélünk. Annyi maradt meg a sérülésemből, hogy az edzések után érztem egy kisebb gombócszerűséget a sarkamnál ami viszont már nem fáj. Ettől olyan szinten felélénkültem, hogy elkezdtem picit keményíteni az edzéseket is, hogy ha vissza is esek netán, akkor még mindig a januári szombathelyi látogatásomkor meg tudom nézetni dr Szilágyival. Szerencsére visszaesést nem tapasztaltam, sőt napról napra jobban érzem magam. Visszatértem a 70 kilométeres hetekhez, és már futottam 2 hosszabbat is, valamint 3 tempót is. Mindegyik jobban sikerült a vártnál, a 20 kilométer feletti távot is simán minden megerőltetés nélkül hoztam, és a tempók is 165-ös pulzuson 4:10-4:15-ös tempóval zárultak. Ez jóval elmarad ugyan a csúcsformámtól, de ahhoz képest, hogy mennyit hagytam ki nem rossz. Végre ráadásul az alapozópilzusom is kezdett visszatérni a normálishoz és minden készen volt, hogy elkezdhessek versenyekre készülni.
Január végén aztán egy hetet Szombathelyen voltam. Nem terveztem sokat futni, de aztán az enyhe idő kétszer is kicsalogatott. Vasárnap délelőtt ráadásul Tesómmal kihasználva a napos, de hideg időt elfutottunk Bucsuig, meg vissza. Picit több mint 21 kilométer lett, amit szépen végigdumáltuk, egyedül folyadék nem volt velünk amit a végére azért megszenvedtünk. A talpam teljesen jól viselte, fájni nem fájt egy pillanatra sem, de a gombóc az továbbra is megvolt, így hétfőn elmentem a Szilágyihoz megnézetni. A diagnózis gyorsan megvolt: talpi bőnye gyulladás, amit azért kell kezeltetnem, mert most még nem fáj, de ha tovább így marad és bemeszesedik abból lesz egy jó kis sarkantyú ami sokkal fájdalmasabb és macerásabb. Megint kollagénkúrát kezdett volna, de mivel ez több alkalmas kúra lenne megint, és a gyulladás nem is vészes azt mondta elvileg egy egyszeri kortizoninjekció is le fogja húzni. Belementem és be is adta rögtön. Azt is mondta, hogy 7-10 napig ne terheljem, plusz még picit fájhat is. Továbbis javaslat volt, hogy a fizikoterápiát amit Athénban csináltam azt bátran folytathatom, mert az is nagy segítség. A nyújtás, jegelés és a masszás is napi többször ajánlott. Ehhez beszereztem egy apróbb tüskés labdás, ami csodásan fellazítja a talpamat. Másnap aztán hazaindultam. A lábam meg fájt. Külön szerencse volt, hogy a gép a reptér legtávolabbi sarkában parkolt le, így vagy 20 percet kellett bicegnem mire kiértem a vasúthoz és hazajöttem. Nem baj, elvileg a fájdalom pár nap múlva el kell hogy múljon és egy hét múlva már a gombóc is talán a múlté lesz és kezdhetem a komomlyabb felkészüléseket. Ebben reménykedtem.
Ahogy teltek a napok aztán a reményem kezdett halványodni. A fájdalom nem enyhült és a gombóc is ugyanúgy megvan. Egy hét elteltével menni ugyan már tudtam, de még mindig nem volt fájdalommentes, így futásról szó sem lehetett. Helyette elmentem az itteni dokihoz is, hogy írjon fel fizikóterápiát. A diagnózisa neki is ugyan az volt, és fel is írt 15 fizikóterápiát, ami ha nem segít akkor fog csinálni egy PRP-s kezelést. Agelikinek ezzel a módszerrel rakta helyre a teniszkönyökét, úgyhogy ha a fizikó nem segít akkor ez mlg mindig egy fény az alagútban. Már a sokadik az utóbbi egy évben.
És akkor a végére az epilógus: elegem van! No nem a futásból, hanem a sérülésből. Több mint egy éve vagyok ebben a hullámvasútban, amit már nagyon unok, és ahogy eddig kezeltem a helyzetet az sem segített. Most tehát egy drasztikus változásra van szükségem. Abba kell hagynom a futást ameddig teljesen meg nem gyógyulok. A versenyeket már teljesen kitöröltem az agyamből és most csak a rehabilitáscióra koncentrálok. Végigcsinálom a 15 fizikót és ha nem gyógyulok meg akkor jöhet a PRP. Amíg teljesen fájdalommentes nem leszek addig egy métert sem fogok futni! Ha netán elmúlik a fájdalom de még megvan a gombóc akkor fogok magamnak két naponta 30 percet engedni a füvőn. Ha majd minden elmúlik akkor fogok csak elkezdeni megint napi szinten edzeni. Nehéz lesz, de sajnos nem látok más kiutat. Csak már lenne végre tényleg vége!!!!!!
