A nem túl bőséges tavaszi versenyszezon második és egyben utolsó versenye egy 10 kilométeres városi futóverseny volt Kyparissiában. Tavaly is neveztem, de akkor végül is nem futottam, így az idei volt az első itteni szereplésem. Mivel az edzőnk innen származik, így a csapatából elég sokan eljöttek vele. Mi Agelikivel Kalamatából ruccantunk át, csak a versenyre ami szombat este hét órakor volt. Megint egy verseny amit okosan nem a legnagyobb melegben rendeznek. Plusz pont az is, hogy a nevezés teljesen ingyenes, de mivel elég kis városról van szó, ami ráadásul eléggé eldugott helyen is van, így nem volt az a tumultus mint Kalamatában. A 10 kilométeren kb 200-an indultak. Az is nagyon tetszett, hogy volt 4 kilométeres verseny is, de az teljesen előttünk volt, így a mi versenyünk tiszta 10 kilométeres futás. Nincsenek gyaloglók, 5 kilométeresek vagy váltók. Pont ahogy szeretem. Az útvonalról csak annyit tudtam, hogy két 5 kilométeres kör lesz, és lesz bent pár száz méter kavicsos rész is. Bárhogy kutattam, térképet vagy leírást egyszerűen nem találtam. 

A május első 3 hetét alaposan megynyomtam. Gyakorlatilag heti hatszor futottam és minden hetem 80 kilométer feletti lett, benne elég jó szombati tempófutásokkal, és végre megint teljesen jó formában éreztem magam. A verseny hetét aztán mondom lazábbra veszem, de valamiért olyan szintű tunyaság jött rám, hogy a múlt héten csak kedden futottam a céges edzésen. Ráadásul sikerült a sarkamat is feltörni, így a hét további részében még menni is alig tudtam. Szép, ez az én szerencsém. A versennyel itt már úgy voltam, hogy ha fáj a sarkam akkor nem fogok szenvedni, de nagyon reméltem hogy nem lesz baj, mert tényleg jó formában éreztem magam, amit nem lett volna jó kihasználatlanul hagyni.

Szombaton laza ebéd aztán még frissítő fürdőzés a tengerben. Ez mindig felébreszt! Beöltöztem a futócuccomba, a sarkamat duplán leragasztottam, ment rá még egy kényelmes zokni, és örömmel állapítottam meg, hogy nincs semmi fájdalmam, tehát lehet menni ami a csövön kifér. Jaj de jó! Átautóztunk Kyparissziába, mindketten most jártunk ezen a környéken először, és le voltunk nyűgözve a táj szépségétől. Szerencsére gyorsabban tudtunk haladni mint számoltam, így több mint egy órával a rajt előtt már a téren voltunk, és a rajtszámokat is átvettük. Lepacsiztunk az edzővel is, és mivel még sok időnk volt, elmentünk egy rövid sétára körülnézni, legalább picit felfedezzük az útvonalat is. A rajtkapuhoz beállva végig lehetett látni az első kb 800 métert. Szép hosszú lejtő, de nem túl vészes. Viszont ki tudtam következtetni, hogy az első kanyar után valószínűleg van egy durvább lejtő, mert a tengerpart közel volt ugyan, viszont jóval alacsonyabban. Ahol lejtő is van, ott sajnos emelkedő is lesz és ahogy elnéztem legalább két elég combos résszel. No nem baj, ez mindenkinek ugyan úgy fog fájni, de abban már biztos voltam, hogy a 10 kilométeres rekordom nem fog veszélyben forogni. Visszaérve a térre befutott a teljes csapat, és elmentünk egy közös bemelegítésre. 10 perc laza futás és kis gimnasztika. Nem vittük túlzásba, ennyi pont jól esett. Ami viszont megijesztett, hogy Ageliki eltűnt és senki nem tudta hol van, így gyorsan elindultam egy felkutató futásra. Szerencsére hamar meglett, már beállt a rajtzónába, azt mondta elég volt a melegítés neki. Végre megnyugodhattam és még csináltam 4 repülőt gyorsan a lejtőn fel és le. Jól esett és a lábaim is teljesen lazák voltak. Jó kis verseny lesz!

Beálltam én is a rajthoz, lehetőleg előre, de aztán szokás szerint megérkezett a tömeg akiknek természetesen az első sorból kell indulni. Körülnézve jópár ismerős arcot is láttam. Itt volt a kalamatai verseny győztese, valamint még 2 srác akik ott stabilan előttem értek be. A csapatunkból még Michalis is sokkal jobb mint én, valamint volt még pár komolynak kinéző sportoló is, úgyhogy a dobogós helyezést esélytelennek tartottam, de az első 10-ben mindenképp szerettem volna bent lenni. Az időjárás megint kegyes volt, bár 27 fok és párás idő volt, a rajtra legalább a nap elbújt. A várakozásban megint csak meg kellett állapítanom, hogy izgulok. Rettenetesen izgulok! A pulzusom a sima várakozásban 120! Mi lesz itt miután nekiindulunk! Ez ma nem egy pulzuskontrollos verseny lesz. Be sem állítottam az órán a figyelmeztetést. Futni fogok, ahogy a csövön kifér, de azért ésszel. 

A rajt pillanata:

Pontban 19 órakor eldördült a startpisztoly. Az előttem lévők a lejtőt kihasználva Usian Boltot megszégyenítő sebességgel rajtoltak, és a lendület legalább 50 méterig ki is tartott. Én is gyors sprinttel indítottam, hogy minél előbb megint csak a magam tempóját tudjam futni. Majdnem ütköztem egy nővel, aki gyalogolt! Nem akartam elhinni! Beállt az első sorba és gyalogolt. Elképzelem mennyien ütköztek vele a mögöttem lévőkből. Kb 300 méter után álltam be a "saját tempómra" és ki is alakult az élboly. Azért raktam idézőjelbe a saját tempót, mert ez most 3:30-nál is gyorsabb volt, amit természetesen lejtő nélkül kb másfél kilométeren tudnám tartani. A pulzusom egyből fel is ugrott 170 fölé, de nem akartam még lassítani mert jól esett így futni. Hárman voltak előttem a komolyabb futókból: Egy  kalamatai  srác, a kalamati győztes és Michalisz.Tudtam, hogy őket nem fogom befogni, pedig az elsőt annyira vitte a lendület, hogy a kanyart el is vétette. A mögöttük lévők szóltak neki, hogy nem kéne tovább egyenesen futni. Szerencséje volt, mert csak pár métert vesztett vele. A többiek akik még körülöttem voltak inkább csak jöttek a kezdet lendületével. Aztán egy srác a kanyar előtt rendesen helybenhagyott. Na ő volt a másik aki Kalamatában is bőven előttem ért be, tehát négyen biztosan előttem lesznek. A kanyar után rögtön jött is a meredek lejtő, pont ahogy számítottam. Az enyhe lejtő az jó, de itt rendesen fékeznem kellett magam, ami majdnem olyan fárasztó mint egy emelkedő, és ha nem vigyáz az ember rendesen szét is rázhatja az izmokat. 

A kanyarban még csoportban:

Végre leértünk a tengerpartra! Egyenes talaj! De jó. Csippant is az órám: 3:35! Pulzus 174. Egyenlőre nem vészes, de azért vigyáznom kell. Sikerült lehagynom a körülöttem lévőket és így beálltam az ötödik helyre. Az élboly rendesen elment már vagy 200 méterre de az első 3 srác még teljesen együtt futott. Mögöttem még nem adták fel természetesen és jöttek rendesen, úgyhogy nyomnom kellett, hogy tartani tudjam a helyezésemet. Nem akartam, hogy valaki is megelőzzön. A kikötő durva betonján is még bőven 3:50-en belüli tempót futtam és kimondottan jól esett, de a pulzusom már 175. Nem baj, ezt így még bírnom kell és ezt a mögöttem lévők is így gondolják, mert páran még mindig tapadnak. Egyenlőre azonban még nem érdekel ki van és mennyire mögöttem, csak magammal foglalkozom. Hirtelen szembejön egy rövid, de aljas emelkedő is. Ezt nem tudom lendületből csak úgy bevenni, a tetejére rendesen visszalassulok, de aztán nyomás tovább. A második kilométer is teljesen jó: 3:52 az emelkedő ellenére is. Most a parttal párhuzamosan futunk. Vannak szurkolók is, akik heves tapssal buzdítanak. Jól esik és van erőm mosolyogni is. Már látom a frissítőpontot is. Épp ideje, mert kezdtem rendesen kiszáradni, így jól esik a pár korty víz, a többit meg a nyakamba és a fejemre öntöm. Elfordulunk a partról és egy poros mellékúton haladunk vissza a város felé. Lassan de biztosan érzem, hogy emelkedünk. A harmadik kilométer 3:55 de az órám jóval később csippan mint a hivatalos kiírás. Ez azt jelenti, hogy a táv kevesebb lesz mint 10 kilométer. Kár érte! Tovább emelkedünk ezen a hülye kanyargós ösvényen. A talaj egyenletlen, nagyon oda kell figyelnem hova lépek. Néha csúszkálok is, a Zoom Fly-t nem erre a terepre tervezték. Kénytelen vagyok jobbra balra is ugrálgatni, mert az alacsony olajfa ágak fejbecsapnának, hajolgatni meg nincs sok kedvem. 700 méter terepezés után érünk ki a főútra, végre megint aszfalt van alattam. A pulzusom az emelkedőn felment 180-ra, de továbbra is azt érzem, hogy bírom. A 4. kilométer 4:11. Az emelkedő rendesen megfogott és még nincs vége! A célig még folyamatosan emelkedünk, de már szerencsére lazábban. Az egyenes úton már nem is látom az élbolyt, csak az előttem jó 300 méterre futó negyediket. Nézem az órámat de mire megint felnézek hirtelen mindenki eltűnik előlem és teljesen egyedül maradok. Táblát, felfestést nem láttam sehol. Bakker eltévedtem volna? Csak egy rendőr tümmed a kereszteződésbe és messziről kiabálom, hogy merre kell mennem. Nem érti... Kérdezem: balra, jobbra, egyenesen? Végre megérti, és int, hogy balra.

A parton már egyedül:

A második körben már teljesen egyedül:

A célban:

Visszabaktattam a cél elé nyújtani és várni a többieket. Michalisz megnyerte a versenyt, 35:27-el. Nem semmi! Én ettől messze vagyok nagyon. Vártuk a többieket. A pólóm teljesen át volt ázva és elkezdtem picit fázni is. Agelikinek még úgyis legalább 15 perc kell, addig gyorsan elszaladtam a kocsihoz és átöltöztem szárazba, meg elhoztam a törölközőt is, gondolva édes kis feleségemre. Már jó messziről kiszúrtam ahogy jött. Most nem volt vörös, de látszott rajta, hogy az emelkedő teljesen kimerítette. 57:30-al futott át a célkapun, aztán leült egy padra pihenni. Azt mondta, kell neki 5 perc, hogy helyrerázódjon. Hoztam neki vizet meg dinnyét is, és megfogadta, hogy itt soha többet nem fog futni. A domb teljesen kikészítette. Be kell valljam, én kellemesen fáradtam el, de a lábaim rendesen elsavasodtak. Főleg a lábszáram külső része sínylette meg a versenyt, de a fene ott eszi, megérte. Elég hamar el is kezdték az eredményhirdetést, és hamarosan ki is derült, hogy a kategóriámban második lettem! Jó volt megint dobogóra állni, nem csak a helyezéssel, de az időeredménnyel is teljesen elégedett vagyok. Kaptam egy szépen csillogó fa ezüstérmet egy idős nénitől a nyakamba, meg sok elismerést az ismerősöktől és az edzőtől. Jól esett nagyon. 

Eredményhirdetés és az érem: