A héten viszonylag lazákat edzettem, csütörtöktòl meg szigorú pihenés volt, bár a pénteki rajtszámátvétel felért egy hosszú edzéssel. Rettenetes forgalom, majd tömeg az expón. Sajnos az idõjárás elõrejelzés sem volt túl jó, napos és szeles idõ, 22 fok feletti hõmérséklettel. 

Éjjel nem aludtam túl jól. Hülyeségeket álmodtam. Elõször, hogy lekéstem a startot, majd hogy leghátulról indulhattam csak, és végül hogy kizártak, mert egyik lábam jobban behajlott mint a másik. Ezek után nem csoda, hogy már jóval a reggeli ébresztõ elõtt fent voltam, és sajnos megfájdult a torkom is. 

Eltaxiztam a buszos találkozópontig, ahol iszonyat tömeg várt, mert nem volt busz. Ilyen még nem volt. Meg olyan sem, hogy reggel hatkor 17 fok volt, és látszott hogy felhõ sem lesz az égen. Sokat kellett várni mire felfértem egy buszra, és az út is sokkal lassabb volt mint eddig. A stadionban is valahogy nagyobb tömeg volt. Átöltöztem, leadtam a cuccaimat és próbáltam melegíteni. A tömeg miatt azonban esélytelen volt, így futottam pár laza kört és beálltam a blokkomba. Idén a második blokkba raktak, közvetlen az elit atléták mögé. Menõ, de én a blokk végére álltam.

Pontban 9-kor elindultunk, szokás szerint elsõ utam a bokorhoz vezetett. Pisiszünet az elején, a tömeg miatt úgysem tudnám a saját tempómat menni. Így meg legalább megkönnyebbültem, és be is tudtam állni a 165-ös pulzusra. Sajnos a tempó viszont nem volt túl jó. 4:24 körüli elsõ kilométerek, pedig itt lejt is a pálya és alábaim sem voltak túl lazák. Mindegy a 3:15 még bõven a képben van. 40 percnél ettem az elsõ gélt, ami nagyon feldobott. Élveztem a futást, és végre a lábaim is kezdtek oldódni. Rengeteg kisgyerek szurkolt, próbáltam sokkal pacsizni, de aztán lekorlátoztam inkább csak a nagyon picikre, mert a nagyobbaktól néha akkora ötöst kaptam, hogy majdnem leszakadt a kezem.

Az elsõ harmadot 1 óra 4 perccel zártam, tehát nem sok elõnyöm van a 3:15-höz, fõleg, hogy innen jön az emelkedõ egészen 32-ig. Ez magában is kemény dió, de most kaptunk hozzá szembeszelet is. Idén nem akartam túlnyomni az emelkedõt mint tavaly, aztán végigvicsorogni a végét, így próbáltam a pulzust még 170-ig sem elengedni. 15-nél még egy gél, ami sajnos nem sokat segített sem a tempón, sem a kedvemen. A szembeszél szépen lassan elkezdett felôrölni. A félmaraton már 1:37 volt, tehát a pici elõny el is tûnt. Aztán kezdõdtek a 4:50 körüli kilométerek. 26-ig még becsülettel nyomtam, aztán sajnos be kellett látnom, hogy engem is megevett a szél. Az emelkedõre felkészültem, de a plusz szélre nem. Ezzel nem voltam egyedül, az egész mezõny láthatóan megtorpant, mint a Wehrmacht Moszkvánál. Egyre többen sétáltak, illetve álltak ki nyújtani, pedig a kettes blokkban nem a hétvégi futók vannak, hanem elvileg az 1000 legjobb versenyzõ kizárólag hitelesített eredménnyel. És hol van még a vége. Barátok közt is még 6 kilométer emelkedõ, aztán még 10 kilométer.

A második harmadot már bõven rosszul zártam. 2:12. Sikerült tehát  2 perc hátrányt szereznem. Innentõl a lelkesedésem is elmúlt. Átkoztam mindent:az emelkedõt, a szelet, a hátralévõ 14 kilométert, a tûzõ napot. Nagy nehezen felbaktattam a legmagasabb pontig, és végre fújtam egyet. Innen már nincs emelkedõ, csak a szél maradt meg. A következõ frissítõponton megálltam és nyújtottam. Jaj de jól esett. Kedvem lett volna kifeküdni a napra és dögleni egy jót. Enni egy jó kebabot most azonnal! Ezek kezdtek járni az agyamban, ami valljuk be nem a legjobb egy maraton hajrájában. Fõleg, hogy itt már rendesen sok a szurkoló, így égõ is kiállni. Nem volt hát más hátra, duzzogva folytattam. Szerencsére a lejtõn a tempó is stabilizálódott valahol 4:30 és 4:40 között, de rettenetesen fájt. A magnéziumomat már rég benyeltem, de se jobb se rosszabb nem lett tõle. Illetve egyre többször kezdett rángatózni a hátsó combizmom. 

Bár sokan szurkoltak, és meglehetõsen elõl voltam a mezõnyben még mindig, de nem élveztem. Csak azt számoltam, mikor lesz már vége. 35-nél metrómegálló. Becsuktam a szemem, és elképzeltem ahogy a metró 5 perc alatt berepít a cuccomhoz, és mehetek haza dögleni. Aztán bevillant, hogy Ageliki meg az edzõ is a stadionban vár. Ha másért nem, az õ tiszteletükre beszenvedem magam. És a szembeszél csak fújt és fújt. Még a sapkámat is majdnem levitte. 39-nél megint egy rohadt kis emelkedõ. Csakazért sem sétálok bele. Futva hódítalak meg te végtelen hegycsúcs! Ilyen apró örömökkel szórakoztattam magam. De gondolom az emelkedõ is röhögött, amikor a nagy hódításom után ki kellett állnom nyújtani.

Végre 40! Már csak 10 perc. Biztos ami biztos még egy gyors nyújtás, nehogy szégyen szemre az utolsó métereken görcsöljek be. Bevallom nem emlékszem semmire az utolsó kilométerbõl. Ráfognám arra, hogy nappal szemben futottam, és nem láttam semmit, de a szomorú igazság, hogy a fáradtságtól nem láttam semmit, csak azt hogy beértem és nem kell tovább futnom. Nem egy motiváló befejezés, de ez van. 

A vége 3:21:24. A tervezetthez képest botrányos eredmény, de a körülményekhez képest teljesen jó. Ennyire futotta 20 kilométert dombnak felfelé futni plusz végig szembeszéllel. Abszolút 594. lettem, ami valljuk be egy kb 18 ezres mezõnybõl, ahol ráadásul 180 profi is fut, végül is nem rossz. Hogy érzem magam? Szarul de büszkén. Szarul, mert rettenetesen elfáradtam, de büszkén, mert nem adtam fel. Ageliki ráadásul nem hozott sört a célhoz, amitõl majd felrobbantam. Kivánszorogtam a cuccomért, és ahogy leültem zoknit cserélni olyan görcs kapta el a lábaimat, hogy 5 percig tartott levennem a cipõmet. Visszavánszorogtam a stadionba az edzõhöz, kaptam gratulációt, meg csinált pár fényképet rólunk Agelikivel. Édes kis feleségem milyen büszke volt megint. 

Már tavaly is megírtam, de idén megint leírom. Jövõre nem futok Athénban, ha elõtte a Sparon is futok. Tavaly sem esett jól, idén meg egyenesen katasztrófa lett. Ötször kellett megállnom nyújtani, és egyáltalán nem élveztem a versenyt. Nem ezért futok. Jövõre remélem több eszem lesz. Viszlát maraton márciusban Messiniben! Remélem szélcsendben és akkor megeszlek 3 óra alatt!