A csütörtöki rehab edzésre elég csapzottan mentem, Szotirisz is csak nézett amikor meglátta a sebes kezem és lábam. Elmondtam mi történt és hol fáj, és abban maradtunk, hogy csak lábas gyakorlatokat csinálunk. Mivel súlyokat sem tudok emelni; így kaptam magamra egy 6 kilós mellényt, amivel újra duciak érezhettem magam. Maga az edzés rengeteg kis lépcsőzésből állt, illetve zsámolyra fel és leugrálásokkal, hogy megint csak fokozatosan, de egyre jobban terheljük a lábamat. A végére még elég sokat futóiskolázotam is, ami a lábamnak jól esett, de az oldalam eléggé fájt közben. Az edzés végén jött végre a jó hír: lassan és fokozatosan elkezdjük a futást is. Rögtön másnapra meg is kaptam a feladatot. 2x10 perc lata futás a füvön, közte 5 perc pihenő.

Pénteken már reggeltől a meló végét vártam, hogy végre megint futhassak. Az irodából szinte egyből a stadionba mentem. Csodás napsütéses időben kezdtem meg az első visszatérő futásomat, persze jó alapos bemelegítés után. Lassan, óvatosan és félve indultam neki, nem törődve sem a pulzusssal, sem a tempóval. Milyen érzés volt ennyi idő után újra futni? Érdekes. Azt mondanám, hogy jó és rossz együtt. Jó volt, mert végre jó volt megint a kedvenc sportomat űzni, és érezni hogy lassan de biztosan elkezdhetem a visszatérést. Rossz viszont, mert a bordáim fájtak. Minden lépésnél mintha valaki oldalba rúgott volna. Ha ez nem lenne elég, akkor még ott van az is, hogy a kihagyás miatt rendesen be voltam "rozsdásodva" is. Az  első 10 perc inkább a mozgás megtalálásával telt, és mire belejöttem volna már le is telt, így jöhetett is az 5 perc pihenés. Közben lelazítottam, nyújtottam és tekergettem a bokámat, fájdalomnak szerencsére semmi jele nem volt, és jöhetett a következő 10 perc. Ezt már minden tekintetből jobban élveztem és a bordáim sem fájtak már annyira. Kemény 4 kilométer lett az első visszatérő futás, amivel hihetetlen boldog voltam. 

A szombati foglalkozáson örömmel közölte Szotirisszal, mennyire sima volt az előző napi visszatérő futás és azóta nem em fájt semmim, úgyhogy jó úton járunk. Az edzésen még több futóiskola volt, és vasárnapra 2x15 percet kaptam. Agelikivel együtt mentünk le, de a pálya zárva volt nem tudom miért. Majd felrobbantam. Szerencsére vékony kis feleségem befért a két rács között és belülről ki tudta nyitni a kaput, így én is be tudtam jönni. Ez az edzés is szépen lement. Az oldalam már egyáltalán nem zavart, a mozgást is hamar megtaláltam és a naplementében még a tempóm is egész jó lett, a végén már 5 percen belüli kilométert is hoztam. A biciklizés ezek szerint segített valamelyest formában maradni. 6 kilométer után lábfájásnak megint csak se híre se hamva. De jó! Ezek szerint két naponta nyugodtan elkezdhetek futni is!

Hétfőn elmentem megint a foglalkozásra, de utólag megbántam. Szotirisz mondta hogy nem lesz, így egy másik srác foglalkozott velem, aki úgy megdolgoztatott, hogy utána két napig komolyabb izomlázam volt mint egy maraton után. Ami még rosszabb, hogy elkezdett a sarkam is fájni. Ez nagyon nem jó. Még az aznapi biciklizést is kihagytam. Érdekes, hogy ahol a legelső fájdalmaim voltak az teljesen elmúlt, de most helyette a sarkamat kezdem érezni. A fene sem érti...

Kedd este hazarepültem Szombathelyre, egy jól megérdemelt 1hetes tavaszi szünetre. A rehabilitációt itt is folytatom, illetve bejelentkeztem egy itteni lábspecialistához, biztos ami biztos. Bajom nem lesz belőle, hogy egy második szakvélemény is készül a lábamról, amit kívácsian várok. Remélem jó hírrel fog szolgálni. Meglátjuk... én bizakodom nagyon!