Világéletemben azt gondoltam, hogy ha az ember nyitott szemmel jár a világban, akkor az sokkal sokkal viccesebb. Talán ezért, talán másért nem tudom, de valahogy több ostoba, vagy érdekes, vagy vicces dolog történik velem, mint másokkal. Már úgy nagy általában.

De ami ma történt arra komolyan mondom nehezen találok szavakat.

A dolog úgy kezdődött, hogy a feleségemmel kitaláltuk, hogy kimegyünk a Csótóhoz. (Nem szombathelyiek kedvéért ez Szombathely legfelkapottabb pihenő és futóhelye, Laci is írt már róla. Röviden egy tó, körülötte lehet futni.) A terv szerint a Csilla leül egy padra olvasgat, én meg lefutom a terv szerinti 60 percemet.

Az utolsó körben megbeszéltük, hogy otthon találkozunk. Csilla el haza, és meg nekiálltam az utolsó körnek, illetve a hazaútnak. Éppen szép lassan, komótosan kocogok a tó mellett, amikor egy horgász kicsit kétségbeesve rám kiabál, hogy "Fiatalember segítsen kérem!". Bemegyek a stégre, ahol a  faszi két bottal szerencsétlenkedett éppen. Rögtön felfogtam mi történt: egyszerre van kapás mind a két boton. (A nem horgászok kedvéért, ez azért baj, mert a két bot zsinórja könnyen összekeveredhet, és akkor nagyon könnyen el tud szakadni, ami ugye halvesztéshez vezet.) Elég sokat horgászom, úgyhogy nem volt gond. Az egyik botot átvettem, és tényleg profi módon kifárasztottam egy-két perc perc alatt a halat. Nem volt nagy max. másfél kiló. Ez eddig is meglepő volt, de ami azután jött, az mindent vitt.

Megkérdeztem a faszitól, hogy miből gondolta, hogy tudok horgászni?

Válasz: aki fut, az szereti a természetet. Aki szereti a természetet az meg tud horgászni!!!

Nem vitatkoztam vele. A logika, az logika. Ebből egyébként az is nyilvánvalóan következi, hogy: aki fut az tud horgászni!

ENNYI! Vitathatatlan az érvelés. Bárki aki fut, és olvassa ezt a blogot, kérem, hogy egészen nyugodtan menjen ki a legközelebbi tóra, és sikeres lesz. Szerintem még horgászvizsga sem kell. Elég, ha igazolja, hogy le tud futni mondjuk 5 km-t belesétálás nélkül. Tutira elfogadja minden halőr.

És itt még nem volt vége! A manusz mindenáron nekem akarta adni hálából a halat. Mondtam, hogy nem kérem, de hajthatatlan volt.

De most komolyan! Mégis hogy a bánatba vittem volna haza egy élő halat? A kezemben? Futóruhában? Persze futás közben tartva az előírt pulzust?!?!?! Te atyaúristen!!!

Annyira kellett röhögnöm az egészen, hogy a maradék kb. egy kilométert alig bírtam megtenni. Mindenesetre a halnak szerencséje volt. Megbeszéltem a horgász bácsival, hogy ha már úgyis nekem adná, akkor engedjük vissza a vízbe. Asszem így mindenki jól járt. Én kaptam egy életre szóló sztorit, a halacska meg az életét.

:)