Hétvégén ismét versenyeztem és bár valószínűleg minden idők egyik legrosszabb 5 km-t produkáltam, régen látott lelkesedéssel tértem haza a Keszthelyről.

De kezdjük az elején. 2017. februárjában, amikor éppen totál mélyponton voltam, mind a futás, mind a fogyás vonatkozásában az egyik jóbarátomat (nevezzük Andrásnak, annál is inkább mivel így hívják) 40. születésnapi ajándék gyanánt beneveztem a Keszthelyi Kilométerek 5 km-es távjára. András családja fut, mind a feleség, mind a két gyerek viszonylagos rendszerességgel indul kisebb versenyeken. Apuka szép nagydarabb, és egy métert sem futott korábban. (valahonnan ismerős, de hogy honnan arra képtelen vagyok rájönni... ) Megígértem neki, hogy segítek amiben csak tudok, és biztattam, hogy legyen csak nyugodt, a felkészülés során is és versenyen is ott leszek vele. Négy hónap alatt simán el tud jutni odáig, hogy 5 km-t lekocogjon. 

Mivel nem ő írja ezt a blogot, ezért nem térek ki a felkészülésére. Legyen elég annyi, hogy csinálta becsülettel és a verseny előtt többször futott 5-6 kilométereket. Teljesen biztos voltam abban, hogy megcsinálja. Igazából eszembe se jutott, hogy bármi baj lehetne.

Aztán eljött a verseny napja, és valami olyan elképesztő meleget produkált a napocska amilyet így június elején én még nem is igen láttam. Pláne úgy, hogy futni is kellene az ember fiának!

Maga a versenyszervezés iszonyatosan tetszett. Végigszurkoltam a gyerekek versenyeit, aztán a 2,5 km-es távon indulókat, aztán jöttünk mi. 2x 2500 méter. Negyed 4 körül. Ráadásul úgy hogy előtte kb. fél órát a rajtra várva okosan a napon töltöttünk. Mondjuk én nem szórakoztam. Bementem a frissítőpontra és ittam meg rendesen nyakon öntöttem magam. Mondtam mindenkinek, hogy csinálja ugyanezt, de csak néztek rám, és senki nem mozdult. Orsi is indult a versenyen. Őt konkrétan elrángattam inni. Amúgy kb. akkor láttam utoljára. A rajt után eltűnt és a versenyt egyedül futotta le. Ügyes kiscsaj, és egyre jobban megy neki.

Na de vissza a dömperekhez! : 

A rajtnál azonnal elfoglaltuk a záróbusz pozíciót. Szép nyugodtan elkezdtünk kocogni. Rögtön elkezdtem mondogatni Andrásnak, hogy ne rohanja el az elejét. Szépen be is álltunk egy kényelmes tempóra, a folyamatosan távolodó mezőny után.

A 2.5 km-es kör eleje szinte rögtön egy nagy lejtővel indult. Amikor megláttam kapásból az jutott eszembe, hogy ez eddig rendben, de hogyan kell itt visszajönni? András nagyon okos volt, mert nemet mondott, amikor mondtam neki, hogy ha gondolja az elején a lejtőn kicsit megeresztheti. Nem lesz itt semmi baj! András okos, beosztja. Meleg van, de rendben lesz.

Az első meglepetés akkor ért amikor az óráink jelezték, hogy az első kilométert 7.06 alatt tettük meg. Gondoltam magamban, hogy ez gyorsabb, mint vártam, de biztos a lejtő miatt. Erre András benyögi, hogy életében nem futott ilyen gyors kilométert. Ajajajj!!! Akkor ez nem biztos hogy jó lesz...

Szép nyugodtan kocogtunk tovább. Még egy hölgyet is megelőztünk. Nem is vagyunk utolsók! Minden király. Aztán kb. 1.5 kilométernél szembe jött egy hegy! De abból a nem pici fajtából. Megvan a válasz a hol is kell visszajönni kérdésre. Gondoltam magamban, hogy ideje biztatnom András barátomat, ezért természetesen csak annyit mondtam, hogy lehet meredek, de nem hosszú. Ja nem hosszú! Csak 250 méter. Tehát a 2,5 km-es kör 10%-t konkrétan egy jelképes 7% körüli lejtőn kell megfutni. (Fogalmam sincs mennyi 7%, ha nagy hülyeséget írtam, tessék jelezni kommentben és javítom. De szerintem kb annyi lehetett.) Ráadásul, ha mindez nem lenne elég, egy mikrómilliméter fű, vagy zöld, vagy bármi hasonló sem volt azon a szakaszon. Ennek megfelelően a házakról visszasugárzó meleg miatt olyan érzésünk volt, mintha egy kályhában futnánk. Ahogy az öreg parasztbácsi szokta mondani a viccekben: ennek a fele se tréfa!

Magam miatt nem aggódtam. A lassabb tempót a meleg ellenére sima 150-160 közti pulzussal hoztam, de ott és akkor egy lukas garast nem tettem volna arra, hogy András beér. 

Az emelkedő után természetesen - mi más? - egy újabb enyhén emelkedő szakasz, a cél előtti rész következett. Ezen nem aggódtam, mert tudtam, hogy a szurkolók meghajtják az embert. Andráson azonban a kimerülés jelei kezdtek mutatkozni. Közölte is, hogy ő kiszáll és nem megy még egy kört. Mondtam neki, hogy ne szórakozzon bírja ő ezt még, hiszen az edzéseken lefutotta már ennek a többszörösét. Különben is most csak lefelé kell, aztán az emelkedőn majd gyaloglunk. Sima ügy.

Elhitte.

Jött tovább.

3 km-nél kiderült, hogy majdnem új rekordot futott. De onnantól a meleg miatt már nagyon nagyon szenvedős volt az egész. Bele is sétáltunk. Hogy őszinte legyek egyáltalán nem tudtam hibáztatni Andrást. Nekem is kezdett sok lenni a meleg. Az emelkedőt tulajdonképpen végigsétáltuk, aztán jött az utolsó párszáz méter. Mondom innen nem lesz gond, bevisz minket a nézők szurkolása.

Hát nem.

András - akkor már sokadszor - de most nagyon komolyan megkért, hogy hagyjam ott. Azt mondta, hogy ennyi volt, nem akar végigmenni a tömeg előtt, inkább kiszáll előtte. Ránéztem és láttam, hogy ebben tényleg ennyi volt. Arra gondoltam, hogy jó lenne ha végigjönne, de annak nincs értelme, hogy ne adj isten valami baja legyen. Teljesen kész volt.

Úgyhogy nem volt mit tenni elindultam. Gondoltam akkor már szaladok egy jót. Ebből az lett, hogy a hátralévő 560 métert 2:43 alatt tettem meg. Magyarul 5 perc/km alatti tempót futottam az utolsó szakaszon. Nézett is a tömeg! Nyilván rendesen meglepődtek, amikor a leglassabbak után hosszú szünet, aztán megjelenek én, 110 kilósan, és tulajdonképpen repülök. Szépen beértem, odamentem a családomhoz, amikor is legnagyobb döbbenetemre azt látom, hogy András érkezik a célegyenesbe!!!

Később elmondta, hogy magát is meglepte azzal, hogy nem szált ki, de valahonnan előkapart egy kis tartalékot, és meg se állt a célig!!!

Hogy milyen idővel fogalmam sincs, de nem is érdekel. Egészen elképesztően büszke voltam rá! Hogy abból az állapotból hogyan tudott visszajönni azt elképzelni nem tudom. De ott volt. Láttam. Meg is ölelgettem rendesen!!!

Csodás lehetett két 110 + kilós férfi egymást ölelgeti! :)

És a tanulság: csak magamhoz mérhetem magam. Úgysem leszek bajnok. Sosem fogok versenyt, kategóriát nyerni. De mindig lehetek egy picit jobb, mint amilyen tegnap voltam. A szememben András teljesítménye többet ért, mint sok-sok olyan futótársamé, akik gyorsabban és hosszabbakat futnak, mint én valaha, de sosem lépnek ki a komfortzónájukból. Úgyhogy talán ideje nekem is kilépnem.