A hónap első vasárnapján, azaz 3-án volt a szomszéd kerületben egy 5 és 10 kilométeres verseny. Ez lehet az ország szerintem egyik legrégebbi ilyen rendezvénye, mert idén negyvenedszer került megrendezésre. Két éve is futottunk itt, akkor nekem nagyon nem tetszett, így idén csak azért vettem részt, mert Ageliki akart futni, én meg mondom akkor elkísérem és majd együtt lefutjuk. Miért nem akartam rendesen versenyezni? Mert két éve is hatalmas tumultus volt a rajtnál, ráadásul kb 200 méter után bekanyarodtunk egy még szűkebb utcába ami nem csak hogy nagyon megfogott minket is, de veszélyes is volt mert az emberek elkezdtek össze-vissza oldalról is beugrálni. Semmi kedvem nem volt tolakodni, vagy lesérülni így az év végére.

A heti programot is eképpen alakítottam tehát, még mindig laza téli üzemmódban. Futottam kedden, csütörtökön és pénteken de csak laza 75-80 perceket. Pont jól estek. Szombatra aztán mondom megfutom a heti tempómat kora délután, hogy elkezdjem szokni a napsütést is majd a márciusi maratonhoz. Nem akartam sokat futni, mindössze 25 perc bemelegítést, majd fél óra tempót. Remek alkalom volt ez egyben arra is, hogy kipróbáljam az új Adidas versenycipőmet. Könnyú viselet, és tényleg szinte pattogtam az aszfalton tőle. Már a bemelegítés is 4:45-ös  kilométerekkel telt, már fentem a lábaimat a várva várt tempóra. Sajnos azonban a cipő is fente és le is győzött. Az történt, hogy valamiért a vékonyabb zoknit húztam fel és a cipőnek a kemény hátsó része csodálatosan leszedte a bőrt a jobb sarkamról, így a tempó helyett hazasántikáltam.

Vasárnapra reggel a versenyre leragasztott sarokkal indultam a jól bevált Lunarglide 9-es cipőmben. Bár éreztem a sebet, de most ez volt a legkisebb gondom. Egyszerűen hulla voltam. Mindenem fájt. Az történt, hogy előző este elmentünk egy bárba, megnézni egyik kolléganőnket aki ott énekel. Elég sokan voltak a cégből is, így az amúgy sem túl nagy bár dugig volt. Ebben az országban még mindig nem sikerült megoldani a dohányzás bonyolult szabályozását. Bár a törvény szerint nem szabad zárt térben dohányozni, itt természetesen mindenki szarik rá. Ez a híres görög kultúra. Nagy dohányozni tilos tábla a hamutál mellett. Az este tehát tüdőterápiával telt, én még szerinitem reggel is füstöt fújtam ki magamból. Még reggelizni sem volt erőm rendesen, a szokásos mézes kenyér helyett csak egy kis zabkását ettem. Ageliki szerencsére jobb állapotban volt, és végül is ez volt a lényeg, ez az ő versenye.

A rajt elvileg 10:30-ra volt kihirdetve, mi már 10 óra 10 perckor ott voltunk. Megint jó tömeg volt, és hihetetlen, de 18 fok napsütéssel. Tehát meleg lesz. Csináltunk egy rövid bemelegítést, én még ittam egy Red Bullt hogy felébredjek, aztán beálltunk a rajt közelébe bíztatni a gyerekek versenyét. Ahogy telt az idő és egyre ramatyabbul éreztem magam. Meg is ettem egy pastellit, de nem sokat segített. A rajt megint közös volt az 5 és 10 kilométeren versenyzőknek. Hogy ezt miért nem lehet mondjuk 10 perc különbséggel megoldani, hogy kisebb legyen a tumultus, az rejtély marad számomra. Idén valahogy sikerült egész előre bekeverednünk, mondtam is Agelikinek, hogy most majd minket fognak szidni a mögöttünk lévő gyorsabb futók.

A rajt csak 12 percet késett és jött is az első kellemes meglepetés. Nem kanyarodtunk le a szűk utcába, hanem mentünk tovább a széles úton, így sokkal szellősebb volt a rajt. Ez remek újítás volt. Az első kb 800 méter lejt, ahogy számítottam előzött is minket rendesen a nép, bár jó részén lehetett látni, hogy nagyon elfutják az elejét. Ageliki is nyomta kb 4:40-es tempóval, de mondom nem szólok neki, csak észreveszi, hogy ez picit gyors. A lejtő vége aztán visszaterelte a rendes sebességéhez, bár az 5:13-as első kilométer meglepő volt így is. A következő másfél kilométer már nagyon enyhén emelkedett. Itt már kezdtük visszaelőzni azokat akik túltolták az elejét. Utána aztán jött egy elég erős emelkedő, amit nagyon okosan vett. Ahogy tanítottam neki, szépen rádőlt a dombra, és apróbb lépésekkel folyamatosan haladt felfelé. Körülöttünk majd mindenki kiköpte a tüdejét, Ageliki légzése meg teljesen rendben volt. Irhatnám, hogy nekem meg sem kottyant az egész, de akkor rám szakadna a plafon akkora hazugság lenne.

A szomorú igazság az, hogy kb a harmadik kilométertől teljesen kész voltam. A rossz reggeli és a kialvatlanság miatt hirtelen leesett a vércukrom és elkezdtem szédülni és nem volt nálam semmi ami segíthetne. A nap is tűzött amitől meg izzadtam is mint a ló, Ageliki meg szépen ment tovább, bár az ő feje is vörösödött. Kérdezgettem a pulzusát, meg hogy hogy érzi magát. Minden rendben volt, sőt a pulzusa 180 alatt volt bőven ami nála ennél a tempónál nagy szó. Az első kör utolsó kilométerén én teljesen elvesztettem a fonalat. Azt sem tudtam hol vagyok. Szerintem a bokszolók lehetnek így egy erős bekapott jobb horog után, arra kellett koncentrálnom, hogy el ne essek, illetve neki ne fussak egy fának, vagy autónak. Maratoni falat kaptam 4 kilométernél. Mondtam is Agelikinek, ha nem lesz banán a célban a második körre akkor én ki is szállok, mert még a végén el fogok ájulni. Szerencsére neki jól ment és mondta, hogy végigcsinálja.

Hirtelen aztán azt éreztem, hogy megszűnik a nyüzsgés körülöttünk. Nem értettem, aztán lassan leesett, hogy úgy futottam át a célon, hogy észre sem vettem. Lehet volt banán meg víz is, de én ezt bebambultam. Ki is álltam egyből. Nekem ennyi volt, Ageliki ment tovább, én meg egy gyors pisilés után beálltam a cél elé szurkolni. Az első 35 perccel nyert, utána viszont sokáig senki. 40 perc után jöttek a többiek. Az ötödik helyezett már 41 perc után ért be. Én meg fogtam a fejemet, mert ha tudom, hogy jobb a verseny útvonala és rendesen rákészülök akkor valószínűleg sima dobogós lettem volna. Ma azonban ez sem derült ki.

Aggeliki végül 57:51-el ért be. És én meg aggódtam, hogy vajon végig tudja-e majd futni a második kört. Ügyesen rácáfolt az aggodalmamra, büszkén futott át a célkapu alatt. Büszke is voltam rá.

December 10-én vasárnap Athén belvárosában volt a viccesen csengő Merrython 2017 verseny, ami harmadszor került megrendezésre 5 és 10 kilométeres távon. Az útvonal szerintem Athén leghangulatosabb részén, az Akropolisz környéki mellékutcákon vezetett keresztül kasul, néhol tényleg szűk mellékutcákban, de magában foglalva az egész Thissio sétányt, ahonnan gyönyörű kilátás van a városra és az Akropoliszra is. A kör 5 kilométeres, elég sok emelkedővel és lejtővel tarkítva, mi ebből futottunk kettőt. További nehézséget hozott a talaj is, mert néhol elég egyenletlen köveken futottunk. Az eseményt a cég is szponzorálta, így céges színekben indultunk körülbelül 15-en. Ennek annyi hátránya volt, hogy mindenkit a kettes blokkba tettek. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy így a kb 1200 futó közül kb 900-an biztosan előttünk lesznek, amitől picit el is ment a versenykedvem. No de sebaj, magammal még mindig tudok versenyezni, még ha a hivatalos versenyen az esélytelenek nyugalmával is indulok.

Pedig jó helyezésre minden esélyem megvolt, mert tavaly is csak négyen voltak 39 percen belül, amire elvileg én is képes vagyok. A héten ráadásul egész jókat edzettem, dacára annak, hogy a hétfőt és keddet teljesen kihagytam. Pénteken viszont felszántottam az aszfaltot olyan jót futottam. Az új Adidas cipőmet teszteltem egy fél órás tempóedzéssel. Még nem gyógyult be teljesen a sarkam, de leragasztva nem fájt, úgyhogy bíztam benne, hogy rosszabb nem lesz. Bár még éreztem hogy nem tökéletes, de kezdünk egyre jobban összenőni a cipővel. Az első gyorsabb edzés eredménye bíztató volt: fél óra 3:51-es tempóval 172-es pulzuson, ami teljesen jól esett és le sem fáradtam tőle. Ha a versenyen is ezt tudom hozni, az nagyon jó lesz.

Vasárnap reggel hétkor ébresztőóra. Fájt, de nagyon. Aggeliki ráadásul pénteken megfázott és eléggé el volt dugulva az orra. Az időjáráselőrejelzés reggel 8-ra vihart jósolt, de én nem akartam elhinni. Az ablakon kinézve azonban olyan mordori kép fogadott, hogy már azon voltam, hogy visszafekszem és tovább alszom. Biztos ami biztos megnéztem a másik oldalon is mi a helyzet, és a város felől már tisztult. Aggeliki is azt mondta, hogy menjünk be, ha rossz idő van legfeljebb hazajövünk. Abban biztos voltam, hogy ha itthon maradunk, akkor tuti jó idő lesz, úgyhogy összeszedtük magunkat és beautóztunk a belvárosba, ahol már tiszta ég és napsütés fogadott minket. Picit még csípett ugyan, ami a futáshoz tökéltes, és mire végzünk arra meg pont jó lesz arra is, hogy egy kávéra kiüljünk.

A rajt környékén már jó nagy tömeg fogadott minket, de csodák csodája a céges csapat megtalálta egymást. A bemelegítést nem vittük túlzásba, kb 3 percet kocogtunk, aztán beálltunk a második blokkba és vártunk. Olyan messze voltunk a rajttól, hogy nem is hallottuk mikor indították a mezőnyt. Csak azt vettük észre, hogy lassan elkezdhettünk sétálni. Nem volt itt külön blokk start, mi csak egyszerűen hátulról kezdtünk. Tovább rontotta a helyzetet, hogy az utca ahonnan indultunk rettenetesen szűk volt. Próbáltam elindulni a saját tempómmal, de nem ment. Egy régi óvodás játék jutott eszembe: Király király adj katonát. Amiben a csatárláncot kellet szétszakítani. Most 38 éves fejjel megint ezt játszottam. Az első 300 métert 2 perc alatt tettem meg jobbra balra kacsázva, néha sétálva. Arra azért figyeltem, hogy ne lökjek fel senkit, nem akartam bunkó tanknak tűnni. 

Kb 500 méter után végre kiszélesedett az út és innentől tudtam a saját tempómat futni, de továbbra is kerülgetve a tömeget. Ez legalább tényleg egy olyan verseny, ahol senki nem előzhetett le. A pulzuskontrollt már az elején eldobtam. A kerülgetés és a sok tempóváltás miatt már az elején majd kiugrott a szívem. Ráadásul olyan emelkedők is voltak, amiken amúgy sem akartam volna visszafogni magam. Egyedül arra figyeltem, hogy a lejtőkön azért visszamenjen picit 175 alá, de a tempó 4-en belül legyen. Ahogy ráfordultam az Akropolisz múzeum felé vezető sétányra szemből már jött az első motoros kísérettel. Tehát már 2 kilométer előnye van. De jó annak aki az első sorból indul. No nem baj én folytattam a magam versenyét. A széles sétány után a Plaka kerület keskeny sikátoraiba futottunk be. Látszott, hogy az ókori görögök nem futóversenyre tervezték annó a városukat. Szűk utcák, éles kanyarokkal és meredek emelkedőkkel. Itt megint belassultam, mert bár tömeg már nem volt, de ebben a keresztmetszetben még két egymás mellett futó pár is megfogja az egész mezőnyt. Az éles emelkedőkön pedig szinte mindenki már sétálgatott.

Az első kör utolsó kilométere megint lejtő volt, és szerencsére az 5 kilométeresek innen kiszálltak. A szervezők ügyesen megoldották, hogy mi a cél előtt elkanyarodunk a második körre és nem kellett átküzdenünk magunkat a célon. Ez jó pont volt, mert így egy tumiltussal kevesebb volt. A második kör végre tökéletes volt. Még mindig voltak előttem rendesen, de már nem volt zavaró. Sikerült is még jobban fokoznom a tempót, de biztos ami biztos letoltam egy gélt és ittam is. Jól tettem, mert az emelkedőket most már gyorsabban, de nehezebben vettem. Meglepő volt, hogy a lábaim most mennyire jól bírták. Az új cipőben csak úgy pattogtam az aszfalton, de úgy hogy mellette nem fárasztottam szét az izmaimat. A 8. kilométernél ellenőríztem az időmet és láttam, hogy még beérhetek 40 percen belül. Jöhettek megint a sikátorok és az utolsó emelkedő. Tekertem ezerrel, és megelőztem egy fickót akinek a pólója nagyon megmosolyogtatott: Speed is sex and distance is love! Frappáns nagyon. Amíg magamban mosolyogtam végre le is tudtam az utolsó emelkedőt is, jöhetett a 900 méteres célegyenes lejtővel. 

Hihetetlen 3:30-as tempóval viharoztam át a célon. Óra leállít: 39:50, de a táv csak 9,85 kilométer lett. A körülményekhez képest teljesen jó. Őszintén megmondom nem számítottam ennyi emelkedőre, de ezek szerint ilyen pályán is tudok elég jó időt futni. Az elején ráadásul 40 másodperc tuti elment a kerülgetéssel is, tehát a tényleges időm inkább közelebb volt a 39 perchez, mint a 40-hez. Pont ahogy számítottam.

Az idő csodálatos volt. Napsütés és kb 17 fok. Kiálltam a célegyenesbe egyik kolleginával aki 5 kilométeren futott, hogy megvárjuk a többieket. Először a fiúk értek be olyan 53 perc környékén, aztán jöttek a lányok is. Ageliki 58:17-et futott, amivel teljesen elégedettek voltunk. Nagyon élvezte a versenyt, mert mint mondta öröm volt ilyen környezetben futni. Elvileg egyet kell értenem, de én sajnos a környezetből nem sokat élveztem. Az első körben csak a földet néztem, hogy nehogy rálépjek valakire, a másodikban meg már le voltam fáradva hogy a kilátásban gyönyörködjek. De azért egy tökéletes szezonzáró verseny volt.

A tabella:

Rövidesen mindenki beért és a szép időre való tekintetre be is ültünk egy közeli kávézóba. Mivel volt élő eredménykövetés a kollégák el is kezdték nézni a végeredményt. A legnagyobb meglepetésemre közölték, hogy hetedik lettem. Ráadásul a bruttó idő szerint, pedig a késői indulás miatt 1 perc 40 másodperccel később indultam az élmezőnyhöz képest. Nettó idő szerint ötödik lettem, ha meg levonom a 40 másodpercet amit a tömeg miatt még elvesztettem akkor akár a negyedik hely is meglett volna. Sokmindenre számítottam, de erre nem. Teljesen feldobta a napomat és azt hiszem ezt hívják tökéletes évzárásnak.  Idén több verseny már biztosan nem lesz, és már csak egy évértékelő írással fogok jelentkezni. Kellemes karácsonyi felkészülést mindenkinek!