Most nem Ryanairrel jöttünk, hanem már péntek reggel a görög Aegean légitársasággal, ami szépen és pontosan repített minket Budapestre. Este már Duduékkal és Melákkal vacsiztunk és kapcsolódtunk ki picit az éjszakában. Szombatra kiegészült a csapat szüleimmel, tesómékkal, Attiláékkal és Tomiékkal. Jó volt megint együtt bandázni, de én este korán eltettem magam és szerencsére aludtam mint a bunda. Reggelre tehát frissen és izgatottan vártam a rajtot.

Picit elcsúsztunk a levonulással és le is késtem a szombathelyi indulókkal a közös képet. Kezdett szoríani az idő, így nekivetkőztem, és elmentem melegíeni. Nem vittem túlzásba, 10perc laza, majd 4 repülő és mentem is az egyes zónába, nagy reményekkel a 3 órás teljesítők közé.

Itt még boldogan és reménykedve:

Lelövöm előre, hogy nem lett meg, bár a poszt további részében úgyis hamar kederül. Mondhatnám azt is, hogy a 3 órától már pénteken elbúcsúztam, amikor is megéreztem a nap erejét a budapesti délidőben. Nem baj, elvileg még 3 óra 2-3 perc környékén még ebben az időben is bejöhetek, mert reggel még legalább hűvösebb van, gondoltam ekkor. Aztán a zónában várakozva már rendesen melegem volt és éreztem, hogy egy nagyon nehéz verseny lesz.

A mai futás számomra 5 részből állt: 1.- A döbbenet, 2.- A remény, 3.- A halál, 4.- A feltámadás, 5- A befejezés. Lássuk tehát az egyes epizódokat:

1. rész : A döbbenet

A rajt pontosan mint mindig 9:30-kor volt. Szerencsére annyira az elején voltam a mezőnynek, hogy egyből tudtam a saját tempómat futni. Eredetileg itt 4:12-es tempót vártam 163-as pulzussal, egészen kb a 8. kilométerig amikor is mindig van egy erősebb szériám olyan 15-ig a terv szerint 4:10-el. Edzéseken és szombathelyen is legalább is így volt. Erre ma az első 8 kilométert sikerült 4:17-es átlaggal, de már 167-es pulzuson hoznom, pedig itt még sok volt az árnyék is. Ez számomra döbbenetesen gyenge teljesítmény, így nem is éreztem magam túl jól tőle. Egyszerűen nem értettem, de inkább visszavettem a tempómat, minthogy magasabb pulzuson fussak

2. rész: A remény

Sajnos nem tartott sokáig. Csak a 11-től a 22-ik kilométerig. Lehet a gél hatása volt, de végre elkezdett rendesebben dolgozni a testem. Lement a pulzusom 165 alá és sorra jöttek a 4:10 -4:13-as kilométerek. A 14 kilométert 1 órával és néhány másodperccel zártam, ami picit meglepett, mert rosszabbra számítottam. Még a végén jó lesz az egész? Úgy hozta a sors, hogy 2 elég dekoratív hölgy mögött futottam, akik tökéletesen voltak öltözve az időjáráshoz. Szinte semmi nem volt rajtuk. Jó alakjuk természetesen minden férfiszurkolót szurkolásra és fenyképezésre buzdított. Szerintem senkinek nem szurkoltak ennyien, mint nekik, illetve senki után nem fordultak meg ennyien. Legalább is gondolom, nem az én seggemet nézték meg. Ez a része a versenynek tehát meglehetősen jól telt, hátrányban voltam ugyan a 3 órához, de még mindig versenyben a 3:02 - 3:03-al. A szigetről kiérve az Árpád-híd gyilkos emelkedőjét meglehetősen jól vettem, de aztán lefelé haladva a hídon valami kezdett megtörni bennem. A félmaratont 1:31:32-vel zártam, ami elvileg nem rossz, de már éreztem, hogy baj lesz. Komoly baj.

A csajokkal:

3. rész: A halál

Jött is a feketeleves! A 22. kilométer után fordultunk rá megint a rakpartra, hogy Óbudától egészen a Lágymányosi hídig itt folytassuk a tűző nappal szemben futva. Hirtelen olyan fáradtság lett úrrá rajtam, amit olyan 37 környékére vártam csak. És ami a legrosszabb, hogy nem értettem miért. Nem futottam gyorsabban mint szoktam, és a pulzusom is elvileg végig bőven a kettes zónámban volt. Akkor mi a fenétől készültem ki ennyire egy 1:31-es félmaratontól? 3 hete Szombathelyen simán futottam 1:27-et. És ami még rosszabb, hogy fogok még 20 kilométert futni? Eddig minden maratonon sapkában futottam, most viszont otthon maradt, ami meg a csomagban volt azt nem voltam hajlandó felvenni. Nem volt szivacsom sem, mert azt is elhagytam. Csak ez lehetett a halálom oka, a nap kiszívhatta az erőmet. Az eddigi 4:1X-es kilométerek innentől 4:25-ösek lettek. A következő 4 kilométert rettenetesen megszenvedtem. Ugyan úgy mint tavaly Athénban itt is elátkoztam mindent. Azt mondjuk megint láttam, hogy nem voltam az egyedüli áldozat, mert a rakparton elég sokan gyalogoltak már. Próbáltam közvetlen a fal mellett futni, ahol volt valamennyi árnyék, de itt meg a talaj nem volt túl jó.  Már már azt is fontolgattam, hogy megköszönöm a részvételt és szépen a Lánchídnál ahol lelkes szurkolóim várnak egyszerűen kiállok és visszametrózunk a starthoz. Mentálisan elég erősnek, sőt sokszor nagyon is keményfejűnek tartom magam, de most tényleg lekerültem a mélypontra. Aztán végül is az vett rá a folytatásra, hogy itt már nem csak magamnak futok. Ha már ennyien eljöttek értem, akkor nem adhatom fel. Végül is ki mondta, hogy egy 3 óra környéki maraton nem fáj? Jól is esett ahogy 26-nál megkaptam a csapattól a bíztatást, de a mosolyom nem volt túl őszinte. Úgy voltam vele, hogy akár mennyire is nyavajgok, menni kell, különben még a jutalomsör is elmarad a Dudutól. A tempó végül is nem volt rossz, mert ki nem örülne 4:25-ös kilométereknek 25-30 km környékén? A nap továbbra is rettenet tűzött, és ahogy letöröltem a homlokom, éreztem, hogy teljesen sós és szinte száraz. A következő frissítőponton meg is álltam arcot és fejet mosni. Vesztettem vagy fél percet, de megérte. Felfrissültem!

4. rész: A feltámadás

Ahogy 28 kilométernél még az alsó rakparttal küzdöttem, hallottam, hogy fent van a váltópont, ami a 32. kilométert jelenti. Tehát még 2 kilométer a fordítóig, aztán onnan már szinte egyenesen a Városligetbe megyünk. Valami lehet a Lágymányosi híd környékén, mert tavaly is itt támadtam fel, és szerencsére idén sem volt ez másképp. Ahogy elértem a fordítót és beugrott, hogy már csak 12 kilométer van. Ettől hirtelen megint jól esett futni. És a tempóm sem romlott! Sőt a 31. kilométernél még 4:21-es tempót is hoztam. A Szabadság hidat másodszor is jól vettem, hogy aztán a következő fordítónál megint elkapjon egy mélypont, most már a 34.-35. kilométer környékén. Szerencsémre volt frissítőállomás és most először megittam mindent ami volt. Vizet, ISO-t és a végén a titkos csodafegyvert, a kólát. Helyre is rakott, mert sikerült továbbra is 4:30-as  tempóval folytatnom a versenyt. A Lánchíd után kis csapatom utoljára buzdított, innen már csak a célban fogunk találkozni. A következő frissítőpontokon mindenhol megint megittam mindent, amivel sajnos értékes másodperceket vesztettem, de legalább frissen folytathattam a hajrát. A Nyugati téri aluljárót könnyen vettem, és itt kapcsoltam ki a pulzuskontrollt, mert innentől az utolsó 5 kilométerre már lehet nyomni ami a csövön kifér.

Itt már jól esett:

5. rész: A befejezés

Elég lenne azt leírnom, hogy az utolsó kilométereim, a felüljárót beleértve ezek lettek: 4:39, 4:33, 4:21, 4:23, 4:20. Ha mással nem is, legalább ezzel elégedett lehetek. Aki a közelemben volt, azt leelőztem, páran meg is jegyezték, hogy honnan szedtem az energiát a végére. A Hösök terénél várt egy kellemes meglepetés, a szurkolóim ott is buzdítottak, pedig ez nem volt bent a tervben. Itt már legalább teljesen őszinte volt a mosolyom. Az órámat nézve tudtam, hogy az egyéni rekordomat így is meg fogom dönteni. Az utolsó 10 perc tehát nagyon jó hangulatban telt, és a végére a tempót is visszafogtam, mert nem akartam halott zombiként beérkezni. Az utolsó 100 méteren megint szinte egyedül voltam, a speaker bemondta a nevemet is én meg boldogan befutottam. A végeredmény 3:07:10 lett. A három órától nagyon messze, de a dicsőséghez így is megvan. 

A happy end:

És végül a befutó:

Az epilógus: Nem sikerült a 3 óra! Szomorkodnom kellene? Egy fenét! Ebben az időben ezt a célt el kellett engednem, viszont így is sikerült 2 percet javítanom a legjobb időmhöz képest és ez a legfontosabb. 157.-ik lettem az 5413 teljesítőből, ami ugyan csak teljesen jó. Megtanultam azt is, hogy nem szabad ez első pofon után feladni, mert ki tudja, a végén még jól is elsülhetnek a dolgok. A kezdeti duzzogás után tehát átengedtem magam a teljesítés örömének és Jöhetett a jól megérdemelt ünneplés a családdal és a haverokkal. Attilától kaptam egy nagy kupát is, a három órán belüli teljesítést megelőlegezve. Sajnos ez elmaradt, de maga a gesztus nagyon jól esett. Az étteremben rendesen néztek is, hogy vajon milyen bajnokságot nyerhettem. 

Most egy hét lazulás következik, aztán pont 4 hét múlva megint Athén maraton. Remélem hűvösebb időben! Azt mondjuk továbbra sem értem mi a fene szívta el annyira az energiámat a félmaraton után. Ezt még az edzővel meg kell beszélnem.